3.

 Németh Klára a kora reggeli órákban még egyetlen szál piros színű köntösben melegítette kávéját a mikrohullámú sütőben.
Hosszú, még kócos fekete színű haja, és álmos tekintete még ellenállhatatlanabbá tette őt ébredés után.
Minden egyes reggel ugyanúgy zajlott a hétköznapokon. Párja, Krisztián általában már nem volt otthon, amikor ő felébredt, így a jól megérdemelt koffein után zuhanyozni indult, aztán pedig a dolgozószobájukba.
Ő intézett minden papírmunkát, a rendelések egy részét is ő vette fel, valamint telefonon irányította a többi szállítót.
Kis cég volt az övék, de kettejüknek bőven megérte minden szempontból.
A tusolás és az öltözködés végeztével Klári leült a számítógép elé, de mielőtt bármibe belekezdhetett volna, Krisztián is hazaért.
Valósággal berobbant az ajtón, és se szó, se beszéd izgatottan belekezdett:
- El sem hinnéd, mi történt! – mondta hangosan.
- Kicsit csendesebben – intette le még most is álmosan Klári – Ne hangoskodj korán reggel!
- Akkor volt korán, amikor én felkeltem. Fél hatkor – mondta sértődötten Krisz.
- Én viszont alig fél órája ébredtem, és még nem teljesen tértem magamhoz. Úgyhogy halkabban, ha megkérhetlek – ismételte a nő.
- Ne aggódj! – mondta fennhangon párja – Amit most mondok, attól azonnal kipattannak majd a szemeid.
- Inkább főzz még egy kávét, aztán majd elmeséled – próbálta kicsit „elzavarni” Krisztiánt.
- Hát épp erről akarok veled beszélni. Én már megkávéztam – húzta ki magát.
- Tényleg? És kivel? – erőltetett némi érdeklődést Klári, miközben Krisztiánnak hátat fordítva újra a számítógépet kezdte bütykölni.
- Zsigmond György igazgató úrral – mondta nemes egyszerűséggel, mintha csak azt közölné, hogy zsömlét reggelizett szalámival és kakaóval.
Erre aztán valóban felkapta fejét Klári, és kitágult szemekkel újra párja felé fordult:
- Úgy érted… Azt akarod mondani…
- Azt bizony! – tette csípőre kezeit a férfi – Benn jártam „abban” az iskolában. A mi iskolánkban – hangsúlyozta ki.
- Mi az ördögöt kerestél te ott? – nézett értetlenül Klári.
- Dolgoztam. Mintha nem tudnád, hogy abba a büfébe is mi szállítunk. Mától kezdve pedig minden héten én fogok oda járni. Amikor pedig végeztem a büfével, kifelé jövet találkoztam Zsigával. Még mindig ő ott az igazgató.
- És meghívott egy kávéra? – csodálkozott már mosolyogva Klári.
- Igen! Felmentünk az irodába, főzött egy kávét, és közben elbeszélgettünk. Nyolc év hosszú idő, de az öreg mit sem változott. Ehhez mit szólsz? Remélem, felébredtél – mondta kicsit gúnyosan Krisz.
- Hihetetlen – elmélkedett a nő – Amióta onnan együtt kijöttünk, nyolc éve, nem is jártunk arra…
- Én egyszer voltam még a bizonyítványaimért, de lényegében évek óta semmi. Próbáltam még a fejemből is kitörölni az emlékeket, de nem lehet… - komorodott el a férfi, majd ő is leült.
Klári közelebb gurult hozzá a székkel, majd megfogta Krisztián kezeit, és megcsókolta őt:
- Mit éreztél? – kérdezte halkan.
- Nem tudom – ismerte el – Minden megváltozott, de nekem még ma is csak a szörnyűségek színhelye marad. Fogalmam sincs, Zsigmond hogyan tudott ott maradni…
- Ott mindketten megjártuk a mennyet és a poklot. Nem sokon múlott, hogy az az eszelős nő nem végzett mindkettőnkkel. Óriási szerencsénk volt nyolc éve – hajtotta le fejét a nő.
- Szoktál… Szoktál róla álmodni? – jött egy nem várt kérdés, de Klári nem döbbent le, hanem egész egyszerűen válaszolt:
- Olykor… – várt ki – Olykor előfordul, hogy álmaimban előtörnek azok a szörnyűséges pillanatok…
- Ki tudja, mi történt volna, ha akkor nem mentesz ki Lendvai nyomozó karmai közül. Talán a börtönben ülnék, miközben „ő” csak éldegélne – merengett el Krisztián.
- Ne tereld el a szót – ismerte fel a helyzetet Klári – Te, hogyan viseled? – kérdezte, s erre Krisztián zavartan, idegesen járkálni kezdett fel alá a szobában:
- Szerettem volna felejteni – válaszolta – Legalábbis minél kevesebbet gondolni rá.
- És mi akadályoz meg ebben?
- Hogyhogy mi?! – kapta fel a vizet – A történtek után hónapokig „dili dokihoz” járattak! Mégis, hogyan felejthettem volna el bármit is, ha állandóan a gyilkosságokról kérdeztek és szedették velem azt a kurva sanaxot?
- Fogd vissza magad! – figyelmeztette a nő – Nem szeretem ezt a stílust!
- Ha tetszik, ha nem, ez van! Ne beszélj úgy, mint „azok!” Pontosan jól tudod, hogy mi a helyzet, hisz te is kis híján otthagytad a fogadat nyolc évvel ezelőtt! – dühöngött Krisztián.
- Jaj, Bébi! – sétált párjához Klári, majd átölelte. Krisztiánnak kifejezetten jól esett ez a kis „menedék.”
- Sajnálom – suttogta – Ez a mai nap a volt sulinkban nem volt túl jó hatással rám, ne haragudj.
- Megértelek. Megértem, mit jelentett neked ez a mai nap, de ha nem tudsz megbirkózni a helyzettel, más is szállíthat abba a büfébe. Nem kötelező neked odamenni minden héten – csókolta meg Krisztiánt.
- Átgondolom. Mindenképpen fontolóra veszem a dolgot – mondta őszintén a férfi.
- Nem akarsz egy kicsit lepihenni most?
- Nem lehet. Mennem kell még néhány helyre, talán utána.
- Jézusom, Krisz! – tette tenyerét párja mellkasára – Úgy ver a szíved, mint egy megkergült légkalapács! Jól vagy?
- Minden rendben, csak egy kicsit… Egy kicsit idegesebb vagyok most a kelleténél – válaszolta nem túl nagy meggyőződéssel.
- Ülj le! Hozok neked egy pohár vizet! – majd a székhez vezette Krisztiánt, akinek el kellett ismernie, hogy Klárit nem tudja becsapni.
- Ne aggódj, kérlek! – próbálta menteni a menthetőt – Csak kicsit felzaklattak a dolgok, ez minden! – kiabált a közben a konyha felé igyekvő nő után.
Miután Klári visszaért, már nem bízott semmit sem a verejtékező férfire:
- Akkor most fogod magad, és lepihensz! – mondta ellentmondást nem tűrve, és Krisztiánnak is el kellett ismernie, hogy jót tenne neki egy kis fekvés.
- Jól van – bólogatott – Alszom egy nagyot, holnap pedig elmegyek a… Elmegyek a… - akadt el a hangja folyamatosan.
- Tudom, mit akarsz mondani – segítette ki a helyeslő Klári – Majd holnap elmész a dokihoz. De most indulás aludni! – adta ki a parancsot a nő, és Krisztián eleget téve kedvese akaratának, a hálószobába ment, ledobta magáról ruháit, és percekkel később már az igazak álmát aludta…

folyt.köv.