8.

Kovács, Pásztor, Lendvai, Varga és Zsigmond igazgató néma csendben sétáltak az épület egyik végéből a másikba.

Ágika is döbbenten figyelte a büféből, amint a nyomozók az iskola első emberével, és Pásztor Krisztiánnal kiegészülve határozottan keresztülsétálnak az aulán.

Ezúttal senkinek sem volt kedve beszélgetni, piszkálódni, vagy a másikat gyanúsítgatni.

Szíve mélyén a már sokat látott Lendvai is beleborzongott annak a gondolatbába, hogy vajon mi várja majd őket a Keleti szárnyban?

Krisztiánt az említett épületrészhez érve újra elfogta a rémület, és a könyörtelen emlékek kíméletlenül cikáztak a most amúgy is zavaros elmében.

A Keleti szárny legelső folyosóján is látszott, hogy jó ideje nincs nagy igénybevételnek kitéve az a rész.

Félúton a korábbi szörnyűségek színhelye felé Varga megállította Pásztort, majd „jó zsaru” módjára határozottan így szólt:

- Álljon meg! Maga ennél tovább már nem jöhet! – figyelmeztette.

Pásztor egyetlen szót sem szólt, csak kérdőn Lendvaira tekintett. Jól tudta, hogy csak a nyomozó szava a mérvadó még akkor is, ha most Varga Richárd megpróbál jó pontot szerezni.

Lendvai Zoltán gondterhelten megvakarta verejtékező homlokát, majd nagy „kínok” közepette így szólt:

- Hagyja őt békén! Én egy szóval sem mondtam, hogy nem jöhet, úgyhogy engedje! – utasította Vargát, aki alaposan megdöbbent.

Krisztián csak mosolyogva ránézett a fiatal nyomozóra, és ennyit mondott:

- Ez most nem jött össze, haver! Majd megszokod! – mondta, aztán faképnél hagyta a „leforrázott” Vargát.

A hosszú folyosó közepéhez érve Zsigmond szólalt meg:

- És most? – tárta szét tanácstalanul kezeit – Mit, és hol keressünk?

- Melyik is az a terem, ahol Kollárt anno megölték? – nézelődött Kovács Gabriella.

- Az ott! – mutatott Krisz egy óriási poszterre – Legalábbis a helye.

- Mi az, hogy a „helye?” – játszotta az értetlent Lendvai, holott mindennel tisztában volt. Még most is a többiek viselkedését fürkészte, saját társait sem kímélve különös fortélyaitól.

- Azt a nyílást évekkel ezelőtt befalaztattuk. Az a terem már nem funkcionál – tájékoztatta újra Zsigmond őket, miközben Krisz a már említett poszterhez sétált.

- Ezzel takarták el? – kérdezte.

- Egyszerűbb, és olcsóbb volt, mint festeni. Látják? – mutogatta büszkén az igazgató – Sértetlen!

- Téglával falazták be? – kérdezte Lendvai.

- Csak néhány YTONG elem az egész – legyintett.

Krisztián megunván a dolgot két kézzel megragadta a poszter egyik szélét, és egy határozott mozdulattal letépte azt a falról.

Még mielőtt azonban bárki szóvá tehette volna a „rongálást”, mind tátott szájjal meredtek a meglehetősen viharvert állapotban levő falra.  

Az YTONG téglák alaposan elcsúszva feküdtek egymáson, némelyik össze is volt törve.

Jól látszott, hogy csak nagy ímmel-ámmal lettek visszarakosgatva.

Zsigmond igazgató elég felszínesen ítélte elsőre a helyzetet:

- Én ezt nem is tudtam! – kapkodta a levegőt – Ilyen munkát végeztek ezek? Ez egy… Ez egy tákolmány! – akadt ki.

- Úgy látom, nem teljesen érti, uram – mondta halkan Kovács.

- Ezen nincs mit nem érteni! – mérgelődött a diri – Megyek, és megkeresem azoknak a számát, akik ezt csinálták, és…

- Ne idegesítse magát, igazgató úr! – csitította Krisztián – Felesleges!

- Már miért volna az? Maga talán nem lenne dühös, ha megfizetné a mestert, az meg ilyen munkát végezne? – mutogatott „Zsiga”, láthatóan csak ő egyedül nem értette a helyzetet.

- De, bizony! – bólogatott Krisz – Nagyon pipa lennék, de ezt nem a „mester” falazta így!

- Hát? – tárta szét kíváncsian kezeit az igazgató.

- Maga a főnök! – mutatott Krisztián Lendvaira – Magyarázza el az igazgató úrnak, én addig agyalok…

- És mégis min? – kérdezte Gabriella Krisztiántól.

- Azon, hogy hogyan tudtam kétszer ugyanabba a szarba lépni…

- Elárulná valaki, mi a fene folyik már megint az iskolámban? – türelmetlenkedett emelt hangon Zsigmond, de Lendvai nem váratta tovább:

- A plakátot nemrég leszakították, a falat pedig kibontották. Mivel ez csak YTONG, nem volt túl nehéz szétszedni – vizsgálgatta a nyomozó, és Varga is alaposan szemügyre vette a nyílás helyét.

- Mi az, hogy „elbontották?” Minek bontották el? – értetlenkedett továbbra is Zsigmond.

Lendvai ekkor lehajolt, ujjaival dörzsölgetni kezdte a padlót:

- Milyen sűrűn takarítanak itt? – kérdezte.

- A folyosót minden nap felmossák, a termeket csak kétnaponta. Legalábbis itt a keletiben.

- Ma is takarítottak már itt? – kérdezte Lendvai.

- Igen! – válaszolt határozottan „Zsiga” – Van, aki itt kezd.

- Nézzék csak! – invitálta közelebb őket Lendvai – Ha a folyosót valóban minden nap feltakarítják, akkor ez mikor, és hogyan került ide? – kérdezte kaján vigyorral, miközben apró kis tégladarabkákat szedegetett össze a nyílás előtt.

Egy kicsit odébb még megkötött habarcsdarabkákat is találtak, miközben vizsgálódtak.

- Mit akar ez jelenteni? – kérdezte félve Zsigmond.

- Azt, hogy a ma reggeli órákban, szóval, nem is olyan régen bontották meg ezt a falat. Most már csak azt kell megtudnunk, hogy mi van odabenn…

folyt.köv.