| Küzdőtér |
|
|
|
Cím: Az ördög kereke
Szerző: Baggio011 - Bazsó Gábor
(02-20-2012 @ 11:36 am)
:
Az ördög kereke
Boldogan emeltem fel kezeim, miközben elégedett tekintettel vettem tudomásul újabb eljövetelemet.
Hosszú, fekete göndör fürtjeim csillogón omlottak széles vállaimra, miközben a tőlem pár lépésre reszkető kisgyermek félelmének édes illatát szívtam magamba.
Talán tíz nyarat, ha láthatott eddig az ifjú.
A jéghideg kőre csorgott ki nadrágja szárából a vizelet, de könnycseppet nem hullajtott.
Látványom kétség kívül sokkolóan hatott rá.
Szüntelenül, és egyre jobban remegett, ahogy közel léptem hozzá. Egészen közel…
Tisztán hallottam, ahogy szíve heves táncot jár mellkasában, a dobbanások sorozata pedig valósággal megremegtette a pokolban töltött századok sikolyokkal díszített omladozó falait.
Széles mosolyommal mutattam ki elégedettségemet:
- Mi a neved, gyermek? – kérdeztem, de egy apró kis nyögésen kívül semmi mást nem hallatott.
- Így sem baj – mondtam, majd behunytam szemeim, és tenyeremet a homlokára tettem.
Amint megérezte érintésemet, valósággal megfeszült, pont úgy, mint aki…
Mint aki a karót nyelt…
Minden emléke, minden fájdalma, minden félelme elém tárult, s közben én is folyamatosan a XXI. század rettenthetetlen és félelmetes urává váltam.
És ez a kifejezés: „Karót nyelt.” Biztosan az én múltamból származik.
Elégedett és vérfagyasztó kacajom betöltötte a kastély falait:
- Nekem minden ellenségem karót nyelt! Több, mint ötszáz év telt el, de nekem minden ellenségem a karón végezte! Aki pedig nem, azt élve nyúzattam meg!
Én vagyok Transylvania ura, és mindenkit kínok közé temetek, aki ellenem szegül! – üvöltöttem fülig érő, véres szájjal, miközben tovább vájkáltam a fiú agyában.
Mindenhol csak a zamatos, ám kárba veszett vér, és a pusztulás.
Csaták, háborúk, természeti katasztrófák, és vírusok. Már most imádom ezt a világot!
Repülőgép? Az meg mi? Ikertornyok? Hol ebben az élvezet?
Ócska amatőrök! Kész szerencse, hogy minden eltelt perccel éveket küzdök le abból az ötszázharmincötből.
Csak nyúzatni, karóba húzni, és lefejezni! Ezek meg füstöt csinálnak és tüzet?
Majd megmutatom, mit tettem anno a törökökkel és az ellenem fellázadókkal! Hamarosan mind megtudják!
Szánalma ez a mai emberiség! Lássuk gyermekem, mi van még abban a parányi kis agyadban:
- Mókuskerék?! – kiáltottam fel – Ezt hallottam már. Vagy talán mondtam is? De mire is használják? – kutakodtam tovább a gyermek tudásában, és meg is leltem azt, amit úgy kerestem:
- Á, mókuskerék! – vigyorogtam, majd ellöktem a gyermeket magamtól – Erre kár volt pocsékolni visszatérésem első perceit. Vagy úgy is mondhatnám: ennyi év után ideje visszatérni a mókuskerékbe! – nevettem oly hangosan, hogy azt a pokol minden ördöge meghallotta.
Szélsebes léptekkel kisétáltam a kastélyból, ahol már csak a nagy semmi, az évszázadok pusztulása várt. De én jól tudtam, hogy itt szunnyad minden ellenségem. Egytől-egyig a föld alatt mind. Immár senki nem állhat az utamba:
- Parancsolom… - vártam ki, majd újra belekezdtem – Parancsolom, hogy ébredjetek fel! – kiáltottam, s másodpercekkel később az kietlen pusztaságot újra a dicsőség és a halál váltotta fel, amint valóságos karó-erdő nőtt ki a földből.
Pár lépés választhatta el őket egymástól, legalább négyszáz lehetett belőlük.
A karókon pedig ellenségeim csontvázai lógtak tehetetlenül.
Elégedetten mosolyodtam el újból:
- Újra élni akartok? – sétálgattam a holtak közt – Vagyonra, borra és fehérnépre szomjaztok? – nevettem fel hangosan, majd tovább folytattam:
- Ti mind ellenem fordultatok! – mutogattam körbe – Egytől-egyig, mind a vesztemet akartátok! Tudatlanságotok azonban csak kínt és szenvedést hozott számotokra, de most megláthatjátok, mily nagylelkű is vagyok én! – hajoltam meg, majd megpödörtem bajuszomat.
- Megbocsátok nektek! – üvöltöttem – Mindenkinek! Újra élhettek! Ám ehhez… - vártam ki – Előbb meg kell tennetek valamit nekem! – köszörültem meg a torkom.
- Ellenségeim a hegyeken túl várnak a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjanak rám! Fattyú mind, tudatlan bolondok, amilyenek ti is voltatok! Viszont…
Ha végeztek velük, visszakapjátok életeteket, de csak akkor, ha engem szolgáltok! Ha nem akartok az idők végezetéig a karókon lógni, akkor teljesítsétek parancsomat! Újra üljön hús ötszáz éves csontjaitokra, fedje be bőr a testeteket, elfeledtetve az élve nyúzatást! Mi a válaszotok? – kérdeztem, de a válasz már készen állt.
Viharos szélfúvások közepette újra emberi formát kezdtek ölteni a csontvázak, s a vér áztatta föld is lassan felszáradni látszott.
A karók is eltűntek a földben, egyedül az élőhalottak oszladozó serege maradt parancsomra várva:
- Jól van! – pödörtem újra bajuszomat – Parancsolom, hogy végezzetek minden ellenségemmel, s még mielőtt elhagyná ajkukat életük utolsó lehellete, vérükkel csillapítsátok szomjúságotokat! Most pedig induljatok utatokra, hogy újra élhessetek, és engem szolgálhassatok! – kiáltottam, majd útjára indult a veszedelmes horda.
Rettenetesen elégedett voltam. Úgy is mondhatnám, végre visszatértem a régi kerékvágásba. Vagy a mókuskerékbe? Nem is érdekes.
Ötszáz év után újra megtudja a világ, ki is az a III. Vladimir Tepes, vagy ahogy csak ők hívnak, Drakula gróf…
(751 szó a szövegben) (886 olvasás) 
|
[ Vissza: Baggio011 - Bazsó Gábor | Művek listája ] |
|
|
|
|
|
