TEMETETLENÜL

- Ők azt mondták! Azt bizony! – erősködött idegesen a férfi – Azt… azt mondták, hogy hisznek nekem! De akkor miért vagyok mégis itt? Erre feleljen nekem! Eeeengem nem vernek át! Nem, ha mondom! Tudom én, hogy úgy amúgy csak „izélnek” ezek a hátam mögött!
- „Mizélik” magát? – kérdezte nagyon kimért, nyugodt hangon a pszichológus.
- Hát, hogy csak úgy izé… „Hahhhahha!” Röhögnek ezek mind! Mint most én is! Őrültnek gondolnak, de tisztában vagyok az agyammal! – dülöngélt előre-hátra a székben.
- Beszéljen arról, ami egy évvel ezelőtt történt. Kérem! – tette hozzá az orvos.
- Naaa! – vigyorgott idétlenül – Azt már nem! Maga sem téveszthet meg, de nem ám, hahhahha! – kacagott – Én nem vagyok ám akárki! – húzta ki magát felemelve fejét és mutatóujját.
- Akkor mégis kicsoda? Mondja el nekem, legyen oly kedves.
- Pssszzzt! – csitított – Nem lehet! – mondta halkan.
- Miért nem? – kérdezte érdeklődve a szakember.
- Azért mert… - hajolt közelebb – Mert hall minket.
- Ezért suttog most is?
- Ühüm! – bólogatott hevesen – És sok-sok más ember is biztosan hallotta.
- Mit is?
- Jajj, hát ami akkor volt! – legyintett.
- Miért? Mi volt akkor?
- Óóó! Nem húz csőbe! Maga aztán ravasz! – vigyorgott – Nem téveszt meg ez a fehér köpeny, de nem ám! Nem vagyok én akárki! – emelte ismét mutatóujját fejével együtt.
- Kérem, ne zavarja meg az öltözékem. Ez csak az előírások miatt van – mondta nyugodtan az orvos – Dohányzik? – kérdezte, miközben felé nyújtotta cigarettás dobozát.
A férfi láthatóan izgalomba jött a nikotinos rúd láttán, majd rövid haját tekergetni próbálta, mint egy rosszalkodó kislány.
Ezt követően óvatosan hátranézett, felváltva szemlélve a mögötte álló szigorú tekintetű őröket.
A „terepszemle” után visszafordult beszélgetőpartnere felé, majd halkan folytatta:
- Azok ott ketten nem engednék meg úgysem!
- Miattuk ne aggódjon! – nyugtatta – Gyújtson csak rá Steve! – bíztatta újból felé nyújtva a dobozt.
- Nem-nem! – ellenkezett azonnal.
- Mi a baj? – kérdezte értetlenül a pszichológus.
- Csak a barátaimnak vagyok Steve! És maga nem a barátom! – vágott sértődött képet a férfi.
- Ó, elnézést kérek a neveletlenségemért! – mosolygott kedvesen a doki – Valóban nem vagyunk még olyan viszonyban! Kérem, árulja el, hogyan is szólíthatom önt? – tette vissza a cigit az asztalra.
- Mr. Harper! – húzta ki magát – Szólítson Mr. Harpernek!
- Rendben van, Mr. Harper! – bólintott – Szóval, hol is tartottunk? – tette próbára a férfit.
- Tudja, én nem akarok „izének” tűnni, de… - idegeskedett – De… - De? – kérdezte az egyre nyugtalanabb, kisujját rágó férfit az orvos.
- Hát… Ha megkínálna egy szál cigivel, akkor maga is szólíthatna Steve-nek – ajánlotta fel.
- Ezen ne múljon, barátom! – mosolygott, majd újra felé nyújtotta a dobozt – Megkínálhatom egy szál cigarettával?
- Ó, köszönöm! – kapott érte a férfi – Egyre éhesebb volt a tüdőm! Hahhhahhha! – kacagott hangosan, s ekkor már az orvos is ráébredt a titok nyitjára:
- Steve! – állt fel székéből – Csak nem kávé nélkül akarja elszívni azt a cigit?
- Hát én… Izé…
- Miért ne beszélgethetnénk egy jót kávé és cigi mellett, nemde? – kérdezte nevetve, majd öntött egy csészével Steve-nek is – Hogyan kéri?
- Két cukorral, és egy kis izével, tejjel – mondta zavartan.
- Parancsoljon! – adta át a csészét, majd a doki is rágyújtott, és újabb trükköt vetett be:
- Szóval, hol is tartottunk? – játszotta a töprengő férfit – Á, meg is van! – csettintett.
- Mi… Miért? Hol? – kérdezte dadogva, kávéját kortyolva s cigijét gyorsan meggyújtva a férfi.
- Épp az egy évvel ezelőtt történteket kezdte mesélni.
- Csakugyan? – nézett döbbenten.
- Bizony! – bólintott a doki – Maga mondta, hogy barátok vagyunk. Szólíthatom Steve-nek, és a kávé valamint a cigaretta mellett válaszol a kérdéseimre.
- Tényleg! – nevetett fel – És mi volt a kérdés?
- Az, hogy mi történt egy évvel ezelőtt – ismételte.
- Óóó! – legyintett, majd láthatóan remegni kezdett a szája is, és erősen izzadni kezdett – Biztosan készen áll rá? Biztos tudni akarja?
- Egészen biztos vagyok benne – mondta halkan, újra székében ülve a doki.
- Hát jó. Akkor most erősen „izéljen” rám, mert csak egyszer mesélem el! Fáradt vagyok, és nem akarok sokáig itt lenni! – szívott mélyen a cigijébe.
- Világos – mosolygott az orvos – Hallgatom – tárta szét a kezeit, majd Steve belekezdett:
- Akkor még azt hittem, hogy az egész majd csak így elszáll – fújta ki a füstöt – De tévedtem. Szóval akkor, egy évvel ezelőtt… Ültem az ágyamon, a párnámat szorongatva. Már éjfél is elmúlt akkor. Ez volt a második éjjel, amit ébren töltöttem. Egy teli kanna kávé hevert az éjjeliszekrényen, a földön pedig összetaposott energiaitalos dobozok, egy csomó!
Szóval… Szóval szorongattam a párnámat a sötétben, amikor újra meghallottam – halkult el.
- Mit hallott meg, Steve?
- Az ajtó… Az a rohadt ajtó… Megint nyikorgott, mintha valaki épp bejönne rajta, de közben persze meg sem moccant az a rohadék! – sírta el magát.
- Csak nyugalom – tette karjára kezét az orvos – Mi történt ezek után?
- Felálltam, hogy izé… Megvizsgáljam az ajtót, jól van-e becsukva. Pedig tudtam én, hogy minden rendben van, de mégis megnéztem… Ekkor „jött” ő.
- Kicsoda?
- Az a lány, ki más?! – üvöltött már-már bőgve.
- Kérem, fejtse ki! Elvégre barátok vagyunk.
- Jól van! – szipogott – Valami megmagyarázhatatlan erő egész egyszerűn felkapott, és erősen a falhoz vágott! Egyszer, aztán megint, és újra és újra! – mondogatta – Majdnem kiköptem a belem, de amikor leállt, akkor sem estem le, de nem ám! – mutogatott.
- Hát akkor?
- Ott tartott végig, a földtől pár centire! Ezután újra érezni kezdtem a hideg levegőt, aztán azt a fagyos lehelletet az arcomon, majd végül körvonalazódott előttem ő… - csendesedett el, de most nem szólt közbe az orvos, csak kivárt:
- Szóval – folytatta valamivel nyugodtabban – Ő volt ott. Az a lány. Dorothy.
- És mondott is valamit?
- Igen… Minden éjjel szinte ugyanazt mondja.
- Pontosan mit?
- Mint mindig, akkor éjjel is ezt mondta kimért, ám bosszúszomjas hangon, rövid szüneteket hagyva:

„ Szervusz, Steve! Ahogy elnézem, most is vártál rám. Remélem, nem neheztelsz a legutóbbi találkozásunk miatt.
Tudom, hogy nem sült el túl jó, de sebaj, nemde? Ilyen az élet…
Te már csak tudod…
Ilyen az élet, amit elvettél tőlem…
Már nem haragszom rád, Steve! Olyannyira nem, hogy hátralevő életedben minden éjjel meg foglak látogatni téged, hogy szembesítselek mindazzal, amit velem tettél…
Csak egy módon szabadulhatsz meg tőlem, de őszintén remélem, hogy ez eszedbe sem jut…
Kívánom, hogy örökké élj, Steve! Hamarosan újra találkozunk…” – ismételte el a férfi, majd elcsendesedett:

- Ennyit mondott? – kérdezte komor képpel az orvos.
- Csak… Ennyit mond mindig – rágta a körmét.
- Akkor már elárulhatja! – állt fel a doki, s ezúttal a higgadtságot a mindent elsöprő határozottság váltotta fel. Steve is kissé megrettent:
- Mégis mit?
- Hol van Dorothy holtteste? Halljuk! – utasította, és erre a férfi újra hangos sírásba kezdett, és csak ennyit nyögött:
- Én sosem… Sosem akartam őt bántani…
- Elhiszem, de nyögje ki végre: hova rejtette el Dorothy holttestét? – ragadta meg Steve-et az orvos, aki némi habozás után bömbölve vallotta be:
- A kis erdő mögötti tóban van – esett a földre valósággal üvöltve.
Ekkor rontottak be az eddig kinn várakozó őrök, akik egy nyugtatóinjekció befecskendezése után kivonszolták a kába Steve-et…