7.

 Gábor, miután elmagyarázta fiának és volt feleségének a dolgok jelenlegi állását, felhívta Evelint, aki azon nyomban érte ment kocsival.
Miután az író bepattant barátnője mellé, máris kezdetét vette a kérdezősködés:
- Mi az ördög történt? Még egy órát sem töltöttél el ott! – faggatta a nő.
- Pisti hívott. Valami történt a nyugati aluljárójában.
- És mégis mi?
- Nem tudom még. De sajnos nem is nagyon beszélhetek róla.
- Nem az egyik rajongód vagyok! – mondta a fékbe taposva Evelin.
Gábort alaposan meglepte a váratlan húzás, majd így szólt:
- Megkérhetnélek, hogy hajts tovább? – próbálkozott, de Evelin csak nézte őt vérben forgó szemekkel:
- A francba is, nyertél! – adta fel Gábor – Valakit megöltek a nyugati aluljáróban, de ennél többet én sem tudok! Most boldog vagy?
- Cseppet sem! – vágta rá a nő – Épp kezdtél normális lenni.
- Az biztos, hogy én voltam? – vigyorgott Gábor, és ezúttal Evelin is elengedett egy kisebb mosolyt.
Nem egészen fél órával később már a Nyugati külső parkolójában voltak, ahova most viszonylag könnyű volt bejutni.
Gábor kiszállt a kocsiból, felvette napszemüvegét, mert a hóesés ellenére kisütött a nap. Kivárt egy percet, majd így szólt Evelinhez:
- Nézd… Sajnálom, ha mostanában hülyén viselkedtem. Kicsit tényleg túllőttem a célon, de igyekszem rendbe tenni a dolgokat, oké? Ezen túl leszünk, és elmegyünk valahová, ahol nyugodt körülmények között meg tudjuk beszélni a dolgokat – mondta halkan a férfi.
- Ezt csak mondod – szegte le fejét kissé szomorúan a nő, de Gábor megsimogatta arcát:
- Ez nem duma, Kicsim. Én is szeretném – mondta olyan őszinteséggel, amilyen az elmúlt időkben nem igazán jellemezte.
- Megígéred? – kérdezte a teljesen ellágyult gyönyörű nő.
- Megígérem! – mondta, majd megcsókolta Evelint – Este találkozzunk az Amazonasban. Igyekszem odaérni kilenc előtt!
- Várlak! – mosolygott a nő, és elbúcsúztak egymástól. Napok óta ez volt az egyetlen párkapcsolatra emlékeztető párbeszéd közöttük…
Gábor amint sietett lefelé az aluljáróba, újra megérezte azt az orrfacsaró bűzt, ami miatt mindig is kerülte az ilyen helyeket, már ha tehette.
A rendőrök kordonjain és az ellenőrzési pontokon viszonylag könnyen átjutott, mivel már mindenki jól ismerte őt, illetve tisztában voltak azzal, hogy olykor segíti a rendőrök munkáját.
A kitelepített hajléktalanok mind a lefelé vezető lépcsőn fetrengtek, miközben valósággal úsztak saját piszkukban.
Ilyen helyen még levegőt sem szívesen vesz az ember.
Az egyik járőr már javában dolgozott a hontalanok kitelepítésén, de egyelőre nem sok sikerrel.
Ahogy Gábor közeledett a fizetős wc felé, egyre sűrűbben tűntek fel a már ismerős arcok a gyilkosságiaktól.
Péter Noémi, Fejes József, Hajdú Krisztián és a többiek mind-mind örömmel üdvözölték Gábort, aki most észrevette arcukon az eddig sosem látott döbbenetet.
Péter Noémi igencsak férfias külsejű rendőrnő volt, aki épp megfigyelésen volt a gyilkosságiaknál. Olyannyira hiányzott belőle a nőiesség, hogy kollegái közül többen fogadást kötöttek rá, hogy minden bizonnyal leszbikus…
Fejes József volt a legidősebb tagja a nyomozóknak, akinek már csak néhány hónapja volt hátra a nyugdíjig.
Rajta meg is látszottak az évtizedek, arca ráncos volt, és már haj is csak ritkán borította itt-ott, azok is őszen.
- Üdvözlöm, Józsi bácsi! – fogott vele kezet Gábor.
- Szervusz te gyerek! – üdvözölte – Remélem, alaposan felkészültél! Ez a szemét megkímélhetett volna ettől, míg nem megyek nyugdíjba! Az ördög vinné el! – mérgelődött. Az ő szavajárása mindig ez volt: „Az ördög vinné el!”
Most azonban mindenki biztosra vette, hogy a gonosz nemhogy „elhúzott”, hanem nem is oly régen érkezett…
- Szia Krisztián! – pacsizott az író a legifjabb ám legtehetségesebb gyilkossági nyomozóval.
- Helyzet? – kérdezte, miközben egy ízeset rágott a rágójába a kigyúrt, magas, rövid barna hajú férfi.
- Minden fasza! Most kajáltam!
- Ó, kár érte! – vigyorgott sejtelmesen Krisztián.
- Miért is?
- Mert most ki fogod dobni a taccsot! Noémivel fogadtunk öt kilóba, hogy iderókázol! – nevetett.
- Azt hittem Noémit illetően másféle fogadásokat köttök – célozgatott Gábor, és erre a fiús rendőrnő is felkapta a fejét, majd szemrehányó pillantást vetett Krisztiánra.
Tovább azonban most nem folytatódott az ügy, mert hirtelen a mellékhelység bejárata mögül előlépett Lázár is.
- Gabeszom! – ölelte meg unokaöccsét – Kösz, hogy ilyen gyorsan idejöttél.
- Nem nagy ügy.
- Mit kajáltál? – karolta át unokaöccsét, majd elindultak a mellékhelységbe.
- Ne húzz fel te is! Mindenki azzal van elfoglalva, hogy mit zabáltam! De miért?
- Hát ezért! – mutatott a leghátsó fülkére Lázár, ahonnan valósággal ömlött ki a vér, amely a lefolyónál még szépen, magányosan csordogált lefelé, és ekkor már az író is megérezte az összetéveszthetetlen szagot.
A fülke ajtaja félig be volt csukva, de jól láthatóan egy kilógó meztelen láb tartotta abban a pozícióban az ajtót.
- Mi a szar ez? – kérdezte kikerekedett szemekkel Gábor.
- Menj, és nézd meg!
- Mi van?! Asszed’ kíváncsi vagyok rá? – háborodott fel az egyre idegesebb író.
- Nem hiszem, hanem tudom, hogy nagyon is érdekel. Félsz, de ugyanakkor hajt a kíváncsiság. Menj, és nézd meg! – mondta Lázár, majd Gábor némi hezitálás után lassacskán megindult a legutolsó fülke felé.
Amint odaért, nyelt egy nagyot, és még egyszer visszanézett Lázárra.
- Pisti… Ha ez valami tréfa, akkor én kinyírlak…
- Persze! – rázta a fejét a nyomozó – Tréfából zártuk le az egész pályaudvart, mert akkora dolog a nagy Barabás Gábor írót megviccelni…
- Jól van, értem! – csillapította – Szóval nem tréfa… - ismerte fel újra a valós helyzetet Gábor, majd lassan, óvatosan a kilincs felé nyúlt.
Figyelte minden léptét, nem akart abba a valóságos vértócsába belelépni, de szinte lehetetlen volt kikerülni azt.
Gábor megragadta a kilincset, majd bátorságot merítve valósággal kivágta az ajtót:
- Azt a rohadt! – mondta volna, miközben kezét szájára tapasztotta, és érezte, hogy a nemrég oly jó ízzel evett csülök határozottan megindul fölfelé a gyomrából.
Villámgyorsan a mellette levő fülkébe ugrott, és hangosan hányni kezdett.
A bejáratnál Hajdú Krisztián elégedetten kacsintott Noémi felé, majd kinyújtotta a tenyerét:
- Azt hiszem… nyertem öt kilót!

folyt.köv.