10.

 Öt nappal később Evelin és Gábor éppen a bőröndjeiket pakolták az utazásra készülve.
Mindketten elintézték a legfontosabb dolgaikat, és az írónak is sikerült szabaddá tennie magát egy egész hétre.
Újra teljes volt az összhang közöttük, miközben boldogan készülődtek a pihenésre.
Csütörtök délelőtt volt, és az idő is javulni kezdett. Sokszor előbukkant a nap, és a hőmérséklet is olykor nulla fok fölé emelkedett, így megindult a nagy mennyiségű hó olvadása.
Gábor hosszúkás haja most ki volt engedve, és ez meglehetősen zavarta őt:
- Már megint hova raktam azt a rohadt hajtűt? – mérgelődött bőröndje felett.
- Látom, egy percre sem tudsz szabadulni tőle – mosolygott Evelin.
- Hülye voltam, hogy csak egyet vettem belőle – mondta, miközben elégedetlen tekintettel „begumizta” haját.
- Hát… – sóhajtott Evelin, majd benyúlt a fehérneműi közé – Ezzel várni akartam még, de ha már így alakult, akkor odaadom – mondta, majd elővett egy kis szatyrot és odaadta Gábornak.
- Ez mi? – kérdezte a férfi.
- Bontsd ki! – mosolygott a nő – Mindjárt meglátod – fordult el, majd Gábor elkezdte kicsomagolni a kezében levő tárgyat.
A lélegzete is elállt, amikor meglátta a kis szatyor tartalmát.
Kettő darab egyforma, ezüstszínű, csavaros díszítésű csodaszép férfi hajtűt tartott a kezében.
- Úristen! – kiáltott fel örömében – Ez most komoly?
- Az bizony! – ölelte át Evelin.
- Ilyet én még… Ilyet még nem is láttam! – ámult továbbra is az író.
- Viktoriánus hajtű a pontos neve – világosította fel párja.
- És mindkettőt egyszerre kell használni? – érdeklődött a boldog férfi.
- Igen – bólintott Evelin – Amikor copfban van a hajad, ezeket értelemszerűen beszúród a copf és a fejbőr közé úgy, hogy keresztezzék egymást.
- De komoly! – vigyorgott Gábor – Nagyon szépen köszönöm Kicsim – csókolta meg Evelint.
- Használd egészséggel – mondta – A régi pedig itt van – adta oda neki.
- Á, kösz! Remélem, az újak mindig meglesznek.
- Ahogy téged ismerlek sűrűn lesz keresgélés – mosolygott a nő, de mielőtt Gábor válaszolt volna, megszólalt a csöngő.
- Mész, vagy menjek? – kérdezte az író.
- Hagyd csak! – legyintett Evelin – Úgyis le kell mennem, de biztosan a postás az – mondta, majd lement.
Gábor leült az ágy szélére, és továbbra is fülig érő szájjal csodálta a gyönyörűen megmunkált viszonylag súlyos darabokat.
Látszott rajtuk, hogy nem holmi bóvli műanyagokról van szó.
Maga előtt rakosgatta őket a meglehetősen hegyes hajtűket, miközben azon morfondírozott, hogy ki is próbálja őket.
Sokadik ránézésre is inkább japán stílusúnak tűntek, mint kínainak.
Mintha csak valamelyik szamuráj hajából húzták volna ki őket, de ugyanakkor mégis valahogyan másabbak voltak.
Pár perc múlva Evelin is visszaért, miközben csodálkozva nézegette a borítékokat.
- A postás volt – mondta sejtelmesen.
- És? – nézett meglepődve Gábor, nem értette mi oly különös ebben.
- Neked is van itt egy leveled. Nem is mondtad, hogy megadtad ezt a címet levelezésinek.
- Azért nem mondtam, mert nem adtam meg – mondta már alaposan meglepődve a férfi.
- Pedig ez neked szól – adta át neki a borítékot.
- Említettem volna a kiadónak? – töprengett – Talán onnan továbbították ide? – morfondírozott, majd amint elolvasta a feladó nevét, tátva maradt a szája is:
- Mi a lószar? – nézte kikerekedett szemekkel.
- Micsoda?
- Nézd a feladót! – adta oda a nőnek.
- „Daniel Jones” – mondta – Mi ebben olyan különös?
- Daniel Jones az egyik regényem főhőse.
- Na és? – adta vissza a levelet a nő – Akkor tényleg egy rajongód, aki így próbál neked üzenni – zárta rövidre, de Gábort nem hagyta nyugodni a dolog.
Feltépte a borítékot, amiben természetesen egy levél volt.
A4-es lapon, nyomtatva a következő állt benne:

 Drága Művész úr!

 Remélem akkor kapta meg ezt a levelet, amikor az Ön és az én számomra is a legfontosabb az időzítés.
Minden egyes regényét néhány óra leforgása alatt kiolvastam, és tudnia kell, hogy csodálom Önt.
Talán nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy minden bizonnyal én magam vagyok a legnagyobb rajongója Barabás Gábornak, így még inkább felértékelődik a tudat, hogy eme csodálatos pillanatban az én soraimat olvassa.
Sokat voltam az Ön közelében, amikor nem is tudott róla, de egyszer sem volt bátorságom megszólítani, vagy elmenni a dedikálásokra.
Nagyon szerencsés ember Ön, Drága Művész úr, mivel nem csak a felesége és a kisfia csodálatos, hanem barátnője is maga a két lábon járó szépség.
Persze, tudom én, hogy az élete így sem fenékig tejfel, de talán azok a kis tabletták valamelyest segítenek kézben tartani a dolgokat.
Hihetetlen, hogy az írás és egyéb elfoglaltságai mellett még arra is marad ideje, hogy besegítsen a rend éber őreinek a gyilkossági ügyek felgöngyölítésében.
Néhány napja is figyeltem, ahogy a pályaudvaron falfehér arccal botorkált ki a mellékhelységből.
Őszintén sajnálom, hogy szembesülnie kellett azzal, amit azzal a szerencsétlen nővel tettem, de kérem, higgye el, ha azt mondom: megérdemelte az a ribanc.
Én csak figyeltem Önt, és legszívesebben odarohantam volna, hogy megvigasztaljam, vagy lelket öntsek Önbe, de remélem, megérti, hogy ezt nem tehettem.
Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy boldogsággal tölt el a tudat, hogy a művész urat is bevonták a nyomozásba, így végül mégis sikerül közelebb kerülnünk egymáshoz.
Remélem, hogy a jövőben elvégzett munkáimmal is nagy hatást tudok gyakorolni Önre.
Kérem, engedje meg, hogy segítsem a munkáját, és leszűkítsem a kört azzal, hogy kevesebbet kell foglalkoznia más dolgokkal.
Sokat gondolkodtam, mivel tehetném a legtöbbet Önért, míg végül úgy határoztam, hogy megölöm imádott gyermekét, és annak édesanyját.
Bízom benne, hogy ezzel nagy terhet veszek le az Ön válláról, és minden energiáját, dühét, és tudását Rám fogja fordítani.
Remélem hamarosan személyesen is találkozunk.

Üdvözlettel legnagyobb rajongója:

Daniel Jones

- Evelin!!! – üvöltött torkaszakadtából Gábor, miközben már a lépcsőnél járt.
- Mi a baj? – nézett döbbenten a nő.
- Ne kérdezz semmit, azonnal vigyél Krisztáékhoz! Gyere már! – üvöltötte elcsukló hangon, majd párja is felmérte, hogy valami nagyon nagy baj történhetett…

folyt.köv.