13.

 Alig huszonnégy óra elteltével a legfontosabb kérdések eldőlni látszottak.
Gábor természetesen addig nem volt hajlandó foglalkozni az üggyel, amíg családját biztonságban nem tudta.
Martin és Kriszta az utolsó éjszakát még otthonukban töltötték szoros rendőri védelem alatt, de másnapra már mindkettejük jegye megvolt az egyik Belgiumba tartó járatra, ahol Gábornak egy régi kedves barátja élt.
Ennek ellenére a búcsúzás nem volt könnyű a reptéren.
Míg az indulásra várakoztak, Gábor már a sokadik kávéját fogyasztotta a sokadik ébren töltött óra után.
Martin most csendben figyelt, de Kriszta nem tudta palástolni véleményét:
- Ez egy marhaság! – mondta dühösen
- Nem marhaság az, hogy elutaztok egy kis időre. Csak amíg meg nem oldódnak a dolgok!
- De az igen, hogy te meg itt maradsz! Miért nem bízod ezt Pistiékre?
- Azért, mert az a rohadék túl sokat tud rólam, ráadásul a céltáblája lettem! – érvelt nem túl meggyőzően az író.
- Ha lenne egy kis józan eszed, Evelinnel együtt felülnél erre a gépre! Még nem késő! Holnap utánunk jöhettek! – próbálkozott hasztalan.
- Pont azért maradok, mert a „józan ész” ezt diktálja! Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy nélkülem ezt nem tudják megoldani!
- De te egy sikeres író vagy, nem pedig Sherlock Holmes! – emelte fel hanghát a nő.
- Ez a kulcsszó! Én úgy látom az embereket, és úgy írok róluk, ahogyan senki más! Valóban nem vagyok zsaru, de a fantáziám és a folyton kattogó agyam elég komoly fegyvertény a rohadékkal szemben!
- Te tényleg azt hiszed, hogy meg tudod állítani? – kérdezte hitetlenkedve Kriszta.
- Nem hiszem, hanem tudom! Amint tisztábban fogok látni, jó esélyem lesz arra, hogy alaposan kifürkésszem a gondolatait!
- Ez hülyeség! – legyintett a nő.
- Hülyeség? – mérgelődött Gábor – Ugye tudod, ki az a Daniel Jones?
- Mi köze ennek ehhez?
- Ezt írta arra a kurva levélre! – vágta oda Gábor.
- Ne beszélj így a gyerek előtt! – figyelmeztette Kriszta, de az író ezt most meg sem hallotta.
- Akkor is! A feladó Daniel Jones! Szóval ismeri a regényt, és nagyon is sokat tud. Azt a szerencsétlen nőt a pályaudvaron pedig úgy… - hallgatott el hirtelen Gábor, mert ezt valóban nem akarta a fiú előtt mondani.
- És mégis mi az óriási terved? – tette karba kezeit a volt feleség.
- Még nem tudom. De a megoldó kulcs hamarosan „jönni” fog magától, ahogyan a regényeim is.
- Szóval a megérzéseidre és a hirtelen jött ötleteidre fogsz hagyatkozni? – hitetlenkedett továbbra is Kriszta.
- Jól megélek belőle, nem? Ráadásul ezek a „megérzések és ötletek” nem egyszer segítettek már megoldani egy-egy bűnügyet!
- Ezt nem vitatom, de ez most akkor is személyes ügyeddé vált! Nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni! – magyarázott Kriszta.
- Éppen ezért inspirál sokkal jobban! Tudod… – csendesedett el – Tegnap, amíg oda nem értünk hozzátok, én… Szóval… Rettenetesen féltem, hogy bajotok esett, és későn érek oda… És ezt nem akarom még egyszer átélni.
- Ez kedves tőled – hajtotta le a fejét a nő.
- Tudom, hogy nem véletlenül váltak el az útjaink, de nekem mindennél fontosabb, hogy ilyen viszonyban vagyok a volt feleségemmel.
- És… Evelint miért nem viszed biztonságos helyre? – terelte a szót Kriszta.
- Hát ő aztán igazán makacs egy nő – mosolygott Gábor – Azt is alig tudtam elérni, hogy egyáltalán követhesse őt egy igazi zsaru, nemhogy elutaztassam.
Nem akarta, de nagyon féltem, mert szeretem. Szóval ezt most én döntöttem el helyette.
- Vigyázz rá is, és magadra is kérlek! – ölelte át Kriszta.
- Minden rendben lesz, megígérem. Két nap múlva telefonálok nektek a brüsszeli számon.
- És most mit fogsz tenni, ha elrepültünk?
- Pisti és a többiek várnak az irodában. A felettesükkel már megtárgyaltak mindent, szóval legálisan segítem a rendőrök munkáját. Nemsokára kendőzetlenül összegezzük a legapróbb részleteket is. Pár napja még hallani sem akartam róla, de most alaposan megváltoztak a dolgok – elmélkedett.
- De azért nem ártana, ha valamikor aludnál is. Több mint huszonnégy órája talpon vagy. Pihenned kéne – javasolta a nő.
- Amint végeztem az irodában, hazamegyek és lefekszem. Én is érzem, hogy eléggé „gyűrött” vagyok már – vigyorgott Gábor, s ekkor bemondták a repülőgép indulását.
- Mennetek kéne – mondta az író.
- Mindened megvan Martin?
- Igen anya – bólintott szomorúan a fiú.
- Búcsúzz el apádtól, aztán indulás – mondta, de persze a srác szó nélkül már ölelte is apját, s ekkor kicsit el is sírta magát:
- Gyere velünk apa, légyszi! – kérte.
- Jaj, kisfiam – mosolygott Gábor, miközben szorosan ölelte fiát – Tudod, hogy én most nem mehetek. De te biztosan jól fogod magad érezni, aztán pedig haza sem akarsz majd jönni – vigasztalta.
- Én el se mennék apa.
- Pár nap az egész Martin, aztán jöttök is vissza anyával.
- Honnan veszed, hogy pár nap? – tette fel a nem várt jogos kérdést a fiú, és a válasz előtt Gábornak alaposan el kellett gondolkodnia.
- Majd ügyes leszek! – mondta, mivel most csak ennyi tellett tőle. Valójában fogalma sem volt arról, hogy mi is lesz.
- Vigyázz magadra! – simogatta meg a nő Gábort – És inkább holnap hívj, oké?
- Oké! – bólintott, majd egy nem túl őszinte mosoly kíséretében megölelte a családot, de gondolatai már valahol máshol jártak.
Miután felszállt a gép, Gábor elindul unokabátyja irodájába, ahol már nagyon várták őt…

folyt.köv.