30.

 Természetesen nem volt olyan egyszerű vonattal menni egy-két kilómétert sem, ahogyan azt Patkós gondolta, így az egyik pályaudvaron parkoló, a MÁV-hoz tartozó platós autó vitte őket a helyszínre.
Ezt a kis távolságot is hosszabb idő alatt tették meg, mivel az egyre erősödő hóesés és látási viszonyok eléggé megnehezítették a dolgot.
Felkészülve a fagyos talajra szereztek néhány ásót és csákányt, hogy meg tudják mozgatni a földet…
Mire odaértek az állatkert mögé, már az összes kutyás és nem kutyás is egy helyen tobzódott.
- Sikerült már? – pattant ki a kocsiból Lázár, és a hozzá legközelebb álló fiatal rendőr tájékoztatta:
- Még nem uram! A kutyák ugyan elkezdtek dolgozni, de túlságosan fagyos minden.
- Vigyék onnan német juhászokat, és próbálják ezekkel! – mutatott a kocsi platójára, ami telis tele volt szerszámokkal.
A fiatal hekus szólt a többieknek, akik azonnal csákányozásba, és ásásba kezdtek.
Persze ez még így sem volt túl egyszerű feladat, mivel a hó alatt nem csak a föld, hanem rengeteg sínkő is volt, amik makacsul ragaszkodtak a talajhoz.
Hárman végezték a földmunkát, a többiek pedig kíváncsian várakoztak.
Legelöl természetesen Patkós, Lázár, Molnár és Vetró, valamivel mögöttük pedig Péter Noémi, Hajdú és Barabás.
A havazás mellett orkán erejű jéghideg szél is kellemetlenkedett, ami valósággal a csontig hatolt a tapasztalt és kevésbé tapasztalt rendőrökben.
A szél süvítése mellett csak az ásók és csákányok koppanását lehetett hallani, mindenki más néma csendben nézte az eseményeket.
Olykor Gábor toporgott kicsit, mint az a bizonyos galamb.
- Nyugi – szólt hátra Lázár unokaöccsének – Ha „olyan” van, nem kell ránézned. Állj mögém!
- Azt hiszem, nem kell látnom ahhoz, hogy kidobjam a taccsot – mondta az író, és ekkor szájára tapasztotta a kezét, megfordult, és még sikerült arrébb lépnie néhányat, majd jött az ilyenkor szokássá vált hányás.
Ha csak egy pillanatra is, de mindenki odafigyelt, egyesek még kicsit el is nevették magukat:
- Mit képzelnek, hol vannak? – szólt rájuk Patkós – Kuss legyen! – intette le őket, és ezek után mindenki az ásókra, csákányokra meredt.
Gábor dolga végeztével visszasétált, majd halkan megkérdezte Molnár Henriettát:
- Nincs egy rágója?
- Az nincs – mondta, de rá sem nézett az íróra – De van mentolos cukorkám, ha az megteszi.
- Megköszönném – vigyorgott Gábor, majd a nő odaadta neki az édességet.
A következő percben hirtelen megtört a „munkások” lendülete, és egyikük leguggolt a már felszedett részhez.
- Itt mintha lenne valami – világított lámpájával, majd szabad kezével kezdte elkaparászni a földet.
Néhány mozdulat után azonban eldobta kezéből a lámpát, és ijedten ugrott hátra:
- Édes Istenem! – kiáltott fel, és ekkor szinte mindenki közelebb lépett:
- Fényt ide, gyorsan! – adta ki az utasítást Patkós, de ekkor már többen is ott voltak.
Ezúttal nem csak a hideg miatt hűlt meg a vér az ereikben, hanem a látványtól is.
Gábor úgy érezte, hogy a megelőlegezett hányás után már képes közelebb osonni és odanézni.
Sejtette, hogy valami nagyon felkavaró lehet, mivel az edzett zsaruk közül többen is lehajtott fejjel és komor tekintettel sétáltak el onnan.
- Mi az? Mi van ott? – kérdezte Gábor, de nem várva a válaszra átverekedte magát a rendőrökön…
Azt hitte, fel van készülve a látványra, de tévedett.
Egy – vélhetően – gyermek megfagyott keze volt látható, de minden bizonnyal nem darabolták fel, csak teste további részét még beborította a hó és a föld.
- Adjatok valami éleset! – kiáltott Lázár – Mire vártok? – sürgette a leblokkolt kollegákat, majd egyikük egy kést adott oda neki.
Lázár az éles szerszám segítségével igyekezett némi utat törni a kéztől kicsit balra, pont az ellenkező irányba.
- Mit keres? – kérdezte Patkós – Mit keres még „arrafele?” – ismételte a kérdést, de Lázár nem válaszolt, csak szünet nélkül kapart tovább, mígnem újabb holttestet talált. Pontosabban csak egy részét.
- Ne… - fordult el könnyeivel küszködve Molnár.
- Vajon… Ugyanaz? – kérdezte félve Gábor.
- Nem – állt fel Lázár, lehajtott fejjel hátrébb kullogva – Ez egy másik.
- Hogy… hogy érted, hogy másik? – kérdezte Vetró, de Gábor válaszolt a kérdésre halkan, a döbbenettől lebénulva.
- A másik biztosan Zolika. Az első áldozat kisfia. Az a kéz pedig gondolom a kis Patriké. Vagy fordítva. Elkéstünk – sétált el onnan, majd megállt Molnár Henrietta mellett:
- Jól van? – érdeklődött a nő állapota felől.
- Én igen. Csak ezt… Két gyermek… Ezt az egyet nem lehet megszokni. Minden mást igen… De a gyerekeket nem… És… Maga? Jobban van?
- A rókán túl vagyok. Amúgy meg életemben nem voltam ilyen szarul – vallott az író, majd céltalanul sétálgatni kezdett a sínen… 

folít.köv.