Visszatérés

Óriási havazás volt. Évek óta először néztünk fehér Karácsony elé.
December huszonharmadikát írtunk, és már majdnem este hetet ütött az óra.
A töltött káposzta is elkészült, és a bejgli is kezdett kihűlni.
Gondoltam, miért ne ihatnék kivételesen egy pohár finom vörösbort?
Apu is szereti, anyu is, a tesóm pedig elvan a cukormentes üdítőjével pont úgy, mint az év bármelyik napján.
Felkaptam a kabátomat, és átszaladtam az italdiszkontba.
Dideregve nyitottam ki az ajtót, és első látásra – szokatlan módon – üres volt a bolt.
Egyetlen szót sem szóltam, mert aznap már sokadszor találkoztam a boltos lánnyal, aki akkoriban került új munkahelyére.
A bor iránti vágyam azonnal elmúlt, amint megláttam kedvenc holland sörömet.
Győzött a vágy, és kivettem a hűtőből egy üveggel. Mivel továbbra sem láttam mást, csak az eladó kiscsajt, így megkérdeztem:
- Benyomhatnám itt? – kérdeztem, miközben mutattam neki a „folyékony kenyeret.”
Meglepődtem, mert nem vágta rá azonnal, hogy „persze”, pedig szerintem bejöttem neki.
Kicsit hezitált, majd ránézett valakire, akit addig észre sem vettem a feltornyosult ásványvizektől.
Épp le akartam tenni a tervemről, amikor kinyögte:
- Oké, de a rekeszbe rakd, hogy ne lássák a kezedbe! – kért meg, és nekem csak ekkor esett le, hogy nem vagyunk egyedül.
Erre persze már abból is rájöhettem volna, hogy ő pont egy ezressel a kezében állt ott, magyarán éppen kiszolgált.
Nem törődtem vele, elvégre engedélyezte az ivást, így kinyitottam a sört.
Közelebb lépve a pulthoz vettem csak észre, hogy ott állt egy meglehetősen csinos, fekete hajú hölgy.
Kezében sötétkék Pall Mall, de haja még eltakarta arcát.
Kortyolni kezdtem a sört, amikor is az „ismeretlen ismerős” felém fordult…
A döbbenettől félrenyeltem, majdnem ki is köptem az isteni nedűt, de igyekeztem magamhoz térni.
A csini kis vásárló pont úgy nézett és mosolygott rám, mint egy régi kedves ismerősre.
Én pedig még mindig idiótán, mert nem nagyon tudtam leplezni a döbbenetet.
Tudod, pont olyan volt a nézés, mintha már korábban együtt töltöttünk volna öt évet.
Vagy négy évet és tíz hónapot? Mindegy, valami ilyesmi volt.
Szólni még most sem tudtam, csak megpróbálva elrejteni zavart állapotomat kissé nagyképűen a pultra könyököltem.
Ekkor végül megszólalt:
- Hello, Bébike! – mosolygott továbbra is.
- Nocsak! – cuppogtam a nyelvemmel, mintha élveznem a sör ízét, pedig majdnem belefulladtam – Mégis meghaltam a műtét közben?
- Szerintem én valódi vagyok. És minden bizonnyal te is.
- Akkor megnyugodtam – néztem oldalra, majd megint ittam. Persze nem maradt sokáig csendben.
- Reméltem, hogy itt talállak – mondta, mintha csak ketten lennénk. A boltos kiscsajt pedig szemmel láthatóan érdekelni kezdte az előadás.
- És mit ad Isten, pont itt vagyok! – mondtam gúnyosan – Minek köszönhetem váratlan látogatásod?
- Gondoltam beszélgethetnénk.
- Velem? – döbbentem meg – Mégis miről?
- Csak általános dolgokról – vonta meg a vállát.
- Írhattál volna Facebook-on is.
- Nem regisztráltam.
- Akkor e-mailt is küldhettél volna.
- Nem tudom az e-mail címedet – válaszolt erre is, nekem meg kicsit kezdett elszállni az agyam.
- Miből gondolod, hogy érdekel a mondandód? Ezért kár volt idáig jönni cigiért. Igazán leszokhatnál már – mutattam a dobozra.
- Tudod – várt ki – Ahogy mindig is mondtad, van, ami sosem változik. De te jól nézel ki – vigyorgott.
- Kösz – mondtam úgy, hogy még a szám sem mozdult meg a szóra – Te viszont semmit sem változtál. A cigi ráadásul öregíti a bőrt, ezt nem mondták az egészségügyben dolgozó haverjaid? – kérdeztem kissé bunkón.
- Nagyon flegma vagy még mindig.
- „Van, ami sosem változik” – mondtam majd megint inni kezdtem.
- Kár a sértődöttet játszanod – vált komolyabbá – Elvégre, ha jól emlékszem te szakítottál velem!
- Úgy látom, erre valahogy mindketten másképp emlékszünk – vágtam rá egyből mérgesebben, majd betettem a sört a rekeszbe.
- Ebből szerintem kár is vitát nyitni – emelte a kezeit, de most én folytattam:
- Mégis mit vársz tőlem? – kérdeztem hangosan – Vége lett már jó ideje, nem volt könnyű túltennem magam rajta. Sőt, ha őszinte akarok lenni, még ma sem vagyok teljesen túl ezen az egészen. Méltatlan befejezés volt annyi év után, de már nem érdekel.
- Nekem nem úgy tűnik – szűrte le a lényeget.
- Az nem számít! – mondtam – Ismét megkérdem: mit vársz tőlem?! Családom van, gyerekem, szeretem őket! Erre megjelensz itt évekkel később, mert „beszélni” akarsz velem! Tán nem jött össze a „miskolci csődörrel”, vagy mi?
Az sem tudom, elhiggyelek-e egyáltalán? – vettem ki újra sörömet a rekeszből.
- Most érdekel, amit mondani akarok, vagy nem? – kérdezte ő is türelmetlenül.
- Egyáltalán nem izgat, mit akarsz. Beszéld meg a pszichológusoddal, vagy anyáddal, vagy az imádott macskáiddal. Engem ne zaklass soha többé! – mondtam ismét kiabálva, erre aztán zsebre vágta a cigit, és kiviharzott a boltból.
Gondterhelten visszakönyököltem a pultra, de nem szóltam semmit.
A minden bizonnyal jót szórakozó kiscsaj halkan csak ennyit mondott:
- Kocsival jött – jegyezte meg.
- És akkor mi van? – kérdeztem.
- Még nem ment el – mondta halkan, enyhe vigyorral az arcán.
Néhány másodpercnyi gyötrődést követően ennyit mondtam:
- Én marha állat! – emeltem a hangom, majd elindultam utána.
Épp rágyújtott, ezért nem ült be a kocsiba. Soha nem dohányozta be imádott Matizát.
Nekidőlt a kocsinak, de láthatóan nem érdekelte jelenlétem.
Egyetlen szó nélkül odaléptem hozzá, kivettem a kezéből a cigit, majd szorosan átöleltem és hosszasan megcsókoltam őt.
Minden porcikámat átjárta a bizsergés, és az érzés, amire évek óta vágytam.
Szerettem őt csókolni, és szerettem, ahogyan ölelt. Ahogyan most is ölelt.
Amikor ő ölelt, úgy éreztem életem legboldogabb rabságában vagyok.
Nem akartam, hogy elengedjen, de erőt kellett vennem magamon.
Nem engedtem el teljesen, és ő sem engem. A hosszú forró csók után csak bámultuk egymást, majd megkérdezte:
- Most újra elkezdődik?
- Nem – csóváltam a fejem, miközben éreztem, ahogy könnyek akarnak kitörni lelkem tükréből – Most van vége – mondtam, azután pedig elengedtem…