Pár-harc

Nem voltál a partnerem, és nem voltál a táncom,
Nem voltál utam sem, csak mélységes szakadék.
Nem voltál az őrzőm, így eltéptem rabláncom,
Nem vagyok az alkud sem, és nem leszek a haladék!

Te voltál a gyilkosom, én lettem az áldozat,
Nem lehettél életem, hisz te okoztad halálom,
Nem voltál a szerencsém, csak két lábon a kárhozat,
Fogadd szívem két kezedbe, megint neked ajánlom!

„Ha nem volt rá okod, mondd, minek nevettél?
Hisz ahányszor álltál fel, mindannyiszor elestél!
Miért a szép beszéd, miért a nemes tett?
Mert akit te szerettél a konyhában is durva lett”

Nem lett ő oly rossz, de tőlem semmit nem remél,
Mert minden, mi jó volt bennem apránként elvetél

„Az önsajnálat nem előny, s bár a világvége várhat,
Magányod kis kertjében már virágzik a bánat!”

Honnan is tudhatnád, hisz fogalmad sincs róla,
Nem hallgatok senkire sem, s nem hajlok a szóra.
Te tükröm lehetsz mindig, de a vakságot színlelem,
Rímekbe foglalnám, de nincsen már több ihletem.

„Választásod mindig van, tedd csak ki a szűrömet!
De el ne gyengülj annyira, hogy megbocsáthasd bűnömet!”

Mindegy az, hogy mit teszek, nincs döghús, csak kaviár,
Zsebemből kifolyt a pénz, de ő mindig... mindig csak variál!

„Honnan is tudhatnám? Hisz fogalmam sincs róla!
Te senkire sem hallgatsz, s nem hajlasz a szóra,
Színleled a vakságot, lehetek én tükröd!
Hogy is ráznál le, ha ismerem pár trükköd?”

Ne merészelj gúnyolni, mert minden egyes mondat
Földbe dönt és megaláz, jót nem hoz, csak ronthat,
Fátylat bonthat jeges szél, átkozódhatsz százszor,
Múltban tett rossz ígéret, mi elszakít a mától!

Szilánkokban láthatlak, darabokban, holtan!
Túl nagy lett a csendem, miért vagy oly szótlan?
Ha feltámadsz majd egyszer, a világ szinte megremeg,
Vitrinbe zárt önmagam… lessenek az emberek!