A pokol kutyája

Miért vagy ily galád, te eb?
Mellkasomon hála neked ott tátong a seb,
De nem dobban már benne lét,
Elmúlt az régen, nincsen többé, véget ért.

Hagytál volna föld alatt nyugodni,
Míg az élet el nem választ,
Hagytál volna gyászba borulni,
Míg az Ördög fel nem támaszt…

Miért háborgatsz te galád, te eb?
Se nyártól, se napfénytől sem leszek én már szebb,
Szemem alatt táskáimba életed is belefért,
Ha kiástál, majd ölni fogok vérben forgó szemedért!

Miért vagy ily galád, te eb?
Tán neked is imponálok?
Te csak képzeled az ördögöt,
De én vele cimborálok!

Te csak ostobán morgod, ugatod a halált,
Míg én hűen őrzöm kínokkal telt sötét kapuját!
Kaparj csak! Áss! Mindjárt koppan körmödön a végzet,
Meglátod, hogy más lesz minden, ha Ő majd veled végzett.

Együtt leszünk hamarosan, hűséged a jutalom,
Nem kell már sok várni foglak, s vezetlek az utadon.
Csontom lásd még nem lett porrá, húsom pedig elszáradt,
Látni fogod te is mindjárt, ha mindkét lábad elfáradt.

Hát miért vagy ily galád, te dög?
Fejed felett csendes a táj, ereszkedik rád a köd,
Láncra verlek kutya, így vezetlek rabságba,
Tüzes pórázon viszlek az Örökkévalóságba.