19.

Ismét tűzforró nyári délután volt, amikor a város melletti elhagyatott erdős részen egy traktoros megtalálta Balog Boldizsár holttestét.
A rendőrség emberei az egész környéket lezárták, a Kis Zoltán, Csendes Patrik, Juhász Adél hármas pedig nem túl nagy döbbenettel vizsgálta a kifeszített, összeszurkált holttestet. A kopasz Kis ezúttal sem hazudtolta meg önmagát:
- Azt hittem, hogy a „sündisznó állás” csak egy kifejezés a védekező csapatokra – ráncolta szemöldökét, miközben Barabás is megérkezett éjfekete terepjárójával, amit a többi rendőr meg is csodált:
- Jó mi? – vigyorgott a kocsiból kiszállva – Amióta ezt a gépet hajtom, több új regény-ötletem is támadt – bólintott elégedetten, majd lepacsizott a többiekkel.
- Kivételesen ne magadat fényezd, hanem gyere már! – kiabált neki Patrik, majd Gábor meglátva a holttestet nem bírta magában tartani a következőket:
- Azt hittem a „sündisznó állás” csak a védekező csapatokra használt kifejezés.
- Bukta! – vágta rá elégedetten Kis – A poént már elsütöttem.
- Csakugyan? Csak „szúrópróbaszerűen” okoskodtam – vigyorgott, és ez még Kis Zoltán arcára is mosolyt csalt.
Egyedül Adél nem tudott mit kezdeni az ízléstelen viccekkel:
- A világért sem akarom senki kedvét elrontani, de valaki nagyon ki fog ezen akadni, úgyhogy nem ártana több tiszteletet mutatni a férfi iránt.
- Csak nem az a baj, hogy az edzőteremben kis híján levertelek? – viccelődött Barabás, és persze Adélnak erre is volt válasza:
- Ha itt végzünk, szívesen szétkapom a fejed, Barabás úr! – vigyorgott gúnyosan, és erre az író is feltette a kezét:
- Nem vitázom! – mondta – Tegyük félre az ízléstelen tréfát, és lássunk munkához!
- Végre valami értelmes hozzászólás – lépett közelebb Patrik.
Hosszasan vizsgálták a fiatal férfi testét, de mivel szinte minden porcikáját tűkkel csúfították el, nem volt könnyű dolguk.
Az előzőből tanulva annyiból előrébb jártak, hogy időközben már zajlott is az áldozat kilétének nyomozása.
- A tavirózsa itt sem maradhatott el – mutatott Adél az áldozat alatt a fűre, ahol valóban ott hevert a hófehér virág, levelein jó néhány csepp vérrel, melyek a szúrt sebekből csöppentek oda.
- A karjait elnézve pedig – vizsgálta gumikesztyűs kézzel Patrik – Lehet, hogy lőtte magát a szerencsétlen.
- Ha tényleg így volt, valamelyest összébb áll a kép – vélekedett Kis Zoltán – Stílusos gyilkosság tűkkel kínozni a drogost, és a végére hagyni a finálét. A doki szerint végigélte az egészet, és csak az utolsó szúrások valamelyike végzett vele.
- Valószínűleg minden fontos szervét át, vagy megszúrták. De az egészen biztos, hogy a szívét ért döfés végzett vele – vizsgálódott Adél is.
- Ebben egészen biztos? – kérdezte Kis.
- Mi értelme lenne akkor szíven szúrni, ha már halott? Ezt persze a boncolás majd megesősíti, vagy cáfolja, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szerencsétlen a végsőkig kitartott, aztán a tettes – látva, hogy a srác nem adja fel egykönnyen – keresztüldöfte a szívet. A kifolyt vér is erről árulkodik. Ha pedig jobban megvizsgáljuk a sebet… – hajolt közelebb Adél, miközben tetoválásait is megvillantva a végzetesnek vélt szúrás körül kezdett vizsgálódni.
- Ez az! – emelte hangját a nő – Megvan!
- Mégis micsoda? – lépett oda Patrik is.
- Itt a bizonyíték arra, hogy ez végzett vele! – mutatta a seb körül a bőrt, amely kissé szélesebben volt szétrepedve, mint egy egyszerű szúrás.
- Ha jól értem – vakarta kopasz fejét Kis – Arra akar kilyukadni, hogy nem egyszerűen beszúrta a tűt, hanem a többivel ellentétben erőszakkal vágta bele?
- Talán csontot talált elsőre, vagy valami keményebbet, ezt nem tudom. De nem lennék meglepve, ha beletört volna a tű, ám a szívet minden bizonnyal mégis elérte.
- És mi a helyzet azzal, amit a homlokába szúrt? – kérdezte Patrik, és erre most Kis válaszolt:
- Az már csak a „dísz” volt – mondta legyintve főnökük – Véleményem szerint megkínozta a szerencsétlent. A lábaival kezdte, ahol kevésbé fájdalmas. Utána a kezeit kezdte el szurkálni, hogy tudja az áldozat, mire számítson. Aztán jöttek a létfontosságú szervek a borda alatt, majd felülről – mutatta – Végül pedig, amikor már megjárta a poklot, szíven szúrta. Amikor ez is megvolt, a „munkáját” megpecsételve a fejébe tolta az utolsót, végül itt hagyta a tavirózsát. Pont, mint az előzőnél – halkult el Kis.
- Ez mégis teljesen más – csóválta fejét Patrik – Az elsőnél még láthatóan amatőr munkát végzett. Illetve… hogy is mondjam… Trehányabb volt. Kevésbé volt kiszámított és megtervezett az a gyilkosság. Ezzel szemben a mostani… nem is tudom, hogy mondjam…
- Mestermunka! – kiáltott fel a holttesttől pár méterre leguggoló Barabás.
Arca azonban most teljesen komoly volt, és cseppet sem volt kedve ízléstelenül viccelődni.
Láthatóan valami alaposan felkavarta az utóbbi percekben szótlan, a copfjával bajlódó írót.
- Mire gondolsz? – kérdezte Adél.
- Honnan veszed, hogy gondolok bármire is? – kérdezte, miközben a földet bámulta. Természetesen Kisnek is feltűnt Barabás fura viselkedése:
- Maga egy nagypofájú, nagyképű, önimádó hülye barom – mondta neki csendesen – Gúnyt űz a hullákból, viccelődik a hozzátartozókkal, az unokabátyjával sírokat ás ki az éjszaka közepén a fagyos talajban.
- Á, szóval erről is tud? – kérdezte – Az már régen volt.
- Én rengeteg mindent tudok. És ez az oka annak, hogy még itt lehet. Látom, sőt, hallom az agytekervényeit. Árulja el, mi jár abban a furfangos ravasz koponyájában? – léptek hozzá közelebb mind.
- Ez a „furfangos és ravasz” koponya sokszor inkább átok, mint áldás.
- Mire jöttél rá? – kérdezte Patrik.
- El kell mondanod! – győzködte Adél is.
- Ha nem mondja el, mi ütött szöget a fejében… – várt ki Kis – Attól tartok még jó néhány hasonló látványban lesz részünk – mutatott a kifeszített hullára, majd Barabás is nagy levegőt vett…

folyt.köv.