21.

A nyomozók sietős léptekkel igyekeztek oda a teljesen megvadult nőhöz, akivel ketten is alig bírtak el:
- A kisfiam! A kisfiam! – üvöltötte fájdalmasan, miközben reszkető kezeivel Boldizsár kifeszített holtteste felé nyúlt, de természetesen nem engedték őt túlságosan közel.
Barabás a fejét fogva próbált saját maga számára is erőt meríteni, de az oly magabiztos, és erős író most láthatóan kissé megroppant.
- Minden rendben? – kérdezte Adél, miközben a többiek lassan-lassan lecsillapították a zokogó nőt.
- Semmi sincsen rendben! Nézd meg ezt! – mutatott Boldizsárra – Nézd meg a szerencsétlent, egyetlen ép felület sincs rajta! Elegem van! – kiabált az író is, a nő pedig most őt próbálta csillapítani.
- Legalább te ne veszítsd el a fejed! – szólt rá – Most van a legnagyobb szükségünk rád is, úgyhogy szedd össze magad! – figyelmeztette szigorúan, és ez hatott is. Az író valamelyest rendezte magában a sorokat, mivel érezte, valami fontos dologra fogják őt megkérni.
Balog Virginia is elcsendesedett, s utána néhány perccel megjelent Kis Zoltán, és Csendes Patrik is:
- Sikerült lenyugtatni? – kérdezte Adél.
- Valamelyest – bólintott Kis – A kocsiban ül most egymaga – mutatott egy rendőrségi furgonra a nyomozó.
- Semmi kétség, szegény ördög az ő fia – jegyezte meg Patrik, miközben szenvedélyes pillantásokat vetett Adélra, de ez most viszonzatlan maradt.
- Mi a következő lépés? – tette csípőre kezeit Barabás.
- Valószínűleg nem fog neki örülni – készítette fel őt Kis, majd átadott neki egy diktafont.
- Arra gondol? – kérdezte sejtelmesen az író.
- Arra – bólintott – Azt szeretném, ha maga beszélne vele először.
- Én? – kérdezte döbbenten – De nem is vagyok zsaru!
- Pont ez a lényeg. Beszéljen vele, kérdezgessen, aztán ha valami esetleg kimarad, majd pótoljuk. Nem akarom, hogy az legyen a benyomása, hogy egy érzéketlen nyomozó faggatja, aki cseppet sem érez együtt vele, csak a megoldás érdekli.
Maga viszont azonosulni tud azzal a fájdalommal, amit ő érez most. És pont erre van szükség. Egy férfi, aki csak dumál vele, és nem kikérdezi. Megtenné? – kérdezte ezt olyan hangsúllyal Kis, amilyenre eddig nem volt példa.
Szinte senki nem mondott volna ellent neki, olyan ártatlan tekintete lett hirtelen a kopasz nyomozónak.
- Jellemző – rázta a fejét az író – A neheze mindig rám marad – mondta, majd a diktafonnal a kezében elindult a furgonhoz, amelyben a nő ült.
- Jó taktika ez, főnök? – kételkedett cseppet Patrik.
- Vagy nagyon jól fog elsülni, vagy nagyon rosszul.
- Szerintem megéri a rizikót – mondta magabiztosan Adél – Ami a legfontosabb az az, hogy volt-e köze a doktorhoz a nőnek.
- Ebben én egészen biztos vagyok. Barabás pedig rövidesen megerősít – mondta Kis, majd figyelték, amint az író beszáll a furgonba…
Balog Virginia csendesen zokogott, miközben egyik zsebkendőjét a másik után dobta el.
Azt sem nagyon sikerült felfognia, hogy az író leült vele szemben, majd behajtotta a kocsi ajtaját, és bekapcsolta a diktafont:
- Hölgyem, én… - várt ki – Barabás Gábor vagyok – mondta, majd kissé félénk mozdulattal kinyújtotta a kezét.
A kedves, valóban megértő stílus cseppet mintha megnyitotta volna a nőt:
- Balog Virginia – nyújtotta kezét szipogva a középkorú nő – Odakinn pedig… Balog Boldizsár, a kisfiam – kezdett újra hangos zokogásba, majd Barabás kedvesen átölelte a nőt, aki viszonozta a gesztust:
- Nekem elhiheti… Borzalmasan kikészít engem is ez az egész. Nagyon sajnálom. Őszintén mondom – szorította jobban a zokogó nőt.
- Összeszurkálta… Mindenhol… Keresztül döfte őt, mint valami bábut – makogta, és ezek után pár percnek megint el kellett telnie, mire Virginia valamelyest összeszedte magát.
- Szeretnék… kérdezni pár dolgot, ha nem okoz gondot – óvatoskodott Barabás.
- Mégis mit? – fújta az orrát a szipogó nő.
- Engem nem érdekel, voltak-e a fiának ellenségei, engem most ön érdekel – mondta.
- Én? – vált hirtelen kíváncsivá Virginia.
- Igen. Szeretnék kérdezni néhány dolgot, de tudnia kell, nekem nem kötelező válaszolnia rá. Amennyiben ilyen történne, csak rúgjon belém, vagy valami, és befogom a szám – mondta az író, és ez egy csepp mosolyt csalt a nő arcára egyetlen másodpercre.
- Hallgatom – adott zöld utat az írónak.
- Köszönöm! Szóval – köszörülte a torkát – Az ön fián első ránézésre találtunk olyan sebeket, amik esetleg arra utalhatnak, hogy…
- Drogos volt! – vágta rá a nő – Nem tudom, mit lehet megállapítani, hiszen mindenhonnan tűk állnak ki belőle, de… Drogos volt – ismerte el – De az előbb azt mondta, én érdeklem elsősorban. Mire kíváncsi? – sürgette őt az összetört nő.
- Nem kertelek. Arra vagyok kíváncsi, hogy volt, vagy van-e köze önnek Dr. Somfai Félixhez? – tette fel a számára legfontosabb kérdést, és erre láthatóan a nő is felemelte a fejét, mint aki épp meg akar világosodni.
- Somfai doktorhoz? – kérdezett vissza.
- Somfai doktorhoz – bólintott.
- Ő az én… Ő az én… Ő az, aki mindenről tudott. A fiamról, a függőségéről, és… rólam – hajtotta le a fejét.
- Önről mit kell tudni? – kérdezte Barabás.
- Alkoholista vagyok – vágta rá a nő, miközben újra megtörölte az orrát.
- Oh – kapott a fejéhez a meglepett író – Ez némileg új megvilágításba helyezi a dolgot. És a doktor miképp értékelte azt, hogy mindketten függők? – kérdezte immár kevesebb érzelemmel Barabás.
- A fiam… Nem dolgozott, hanem az én pénzemet vette el mindig, és abból „szúrta” magát – kezdett most visszafogottabb sírásba, de folytatta:
- A doktort nem lehet becsapni, vagy megvezetni. Nem beszéltem neki az alkoholproblémámról, de ő így is kitalálta, és összekapcsolta a kettőt.
- Hogyan? – dőlt előre Barabás.
- Szerinte az igazi gondot az okozza számomra, hogy amit én el akarok inni, azt a fiam elveszi tőlem, hogy drogokhoz jusson.
- Értem már – gondolkodott el az író, de Virginia sem volt buta, így kitalálta az író gondolatait:
- Várjunk csak! – emelte a hangját – Jól gondolom, hogy a doktort gyanúsítják?
- Én ezt egy szóval sem mondtam, csupán…
- Őt gyanúsítják! – lett egyre dühösebb Virginia – És igazuk is van! Ő tudott mindenről, minden egyes apróságról, senki más! Az a rohadt gyilkos! Szemét gyilkos! Egyszer elmeséltem neki egy álmomat, amelyben én magam… Jézusom… Én magam – zokogott újra.
- Mi volt az? Mondja már ki, kérem! – ragadta meg a karját.
- Én magam szúrtam le a fiamat! – omlott össze megint Virginia, de ezúttal sehogyan nem lehetett összekaparni őt.
Barabás némán bambult maga elé, miközben emésztette a hallottakat.
Zsebéhez kapott, majd kikapcsolta a diktafont. Kiugrott a furgonból, majd a legközelebb álló járőrhöz szólt:
- Figyeljetek rá, nehogy hülyeséget csináljon! A kocsimat visszavinnétek a kapitányságra?
- Meglesz! – bólintott a járőr, majd az író odaadta neki a slusszkulcsot, és dühtől elvakultan igyekezett az őrá már nagyon izgatottan várakozó nyomozókhoz.
- Sikerült megtudni valamit? – kérdezte Kis.
- Még annál is többet – dobta oda a diktafont – Akár indulhatunk is a doktorhoz, ezt meg útközben meghallgathatjuk újra és újra, amíg oda nem érünk – mondta, majd beült Kis szolgálati autójába, úgy várva a többieket…

folyt.köv.