22.

Vihar közeledett. Az addig forró nyári napon ismét feltámadt a szél, és egybefüggő szürkeség töltötte meg az eget, villámok és dörgések kíséretében.
Eső azonban még egyetlen csepp sem esett, csupán jóval fülledtebbé vált a levegő.
Somfai doktor a kastély földszinti konyhájának ablakából kémlelte a természet vadságának előjeleit, miközben Terike kávét főzött.
A doki cseppet sem volt nyugodt, és ezt a zaklatottságot saját kis tavának vad hullámai egyre csak fokozták.
Szánakozva nézte a szerencsétlen Simont, aki halászsapkáját a fején tartva egy kézzel próbálta menteni a szerszámokat.
Halkan felnevetett, de Terike így is meghallotta:
- Valami baj van, doktor úr? – lépett közelebb hozzá.
- Vihar közeleg – sütötte le szemeit, miközben a nevetése is abbamaradt – Mindent elsöprő vihar.
- Ugyan! – legyintett mindenese – A száraz napok után várható volt, hogy előbb-utóbb ez lesz – lépett vissza a kávégéphez.
- Ez sokkal súlyosabb – vágta zsebre kezeit – Ezt nem fogja mindenki túlélni – dobogott lábaival.
Terike nem igazán értette, mit akar ezzel a doktor, s mivel nem akart teljesen tudatlannak tűnni, komolyabbra fordította a szót:
- Nem egészen értem, mire gondol – ült le, miközben kiöntötte kettejüknek a forró kávét – Beavatna? – kérte, de a doki nem foglalt helyet, sőt, még csak rá sem nézett a nőre. Ennek ellenére folytatta:
- Egy betegem… a minap… aggasztó hatással volt rám… - harapta el a mondat végét.
- Bocsássa meg értetlenségemet, de még mindig homályos előttem az ön zseniális kifejezésmódjának valódi tartalma – próbált válogatott szavakkal brillírozni Terike, de a dokit persze ez sem érdekelte:
- Egy fiatal, és csinos nő olyan problémákról beszélt, amik nem csak szakmailag, de mondhatni érzelmileg is megérintettek – nyelt nagyot, miközben visszaemlékezett arra az egy percre, amelyet a mellékhelységben töltött.
Terike bólogatott ugyan, de valójában fogalma sem volt az egészről.
A számára kínos pillanatot azonban a bejárati ajtó nyitása szakította meg, de még mielőtt kiléphetett volna megnézni, hogy mi történt, négyen már be is léptek a konyhába.
Kis, Juhász, Csendes és Barabás gyilkos tekintettel méregette a dokit, akit láthatóan cseppet sem lepett meg a váratlan látogatás.
Terike persze ezúttal sem hazudtolta meg önmagát:
- Maguk meg… Hogyan jutottak be? Mit képzelnek?! – állt volna fel, de Adél visszalökte a székbe.
- Melegen ajánlom, hogy fogja be a száját! – szólt rá, és ez látszólag hatott is.
Somfai Félix egyértelműen Barabást fürkészte, akit továbbra sem kellett félteni:
- Csak nem lepődött meg, hogy a túlbuzgó kis ügyvéd haverja nem járt sikerrel?
- Ami azt illeti… némileg meglep – vallotta.
- Elég volt a hazugságokból! – lépett elő Kis – Miféle ördögi játékot játszik maga?
- Fogalmam sincs, miről beszél – mondta még mindig csendesen, de flegmán. Szinte rá sem nézett a többiekre, csak a tavat fürkészte.
- Valóban? – szólalt meg Patrik – Az egyik betegének a fiából valóságos tűpárnát csináltak, miközben ki tudja meddig kínozták. Csak maga tudhatott arról, hogy mi történik Balog Virginia életében.
- És? – vonta meg a vállát – Nap, mint nap rengeteg drogos hal bele abba az életvitelbe, amit folytat. Mit kezdjek egy alkoholista nő idióta fiával? Már minden apró baromsággal engem fognak elővenni? – kérdezte továbbra is lekezelő stílusban, és ez végképp elszakította a cérnát Barabásnál.
Az író odalépett a dokihoz, megragadta a nyakát majd nagy erővel nekivágta a hűtőszekrénynek, miközben egy pillanatra sem engedte el.
Terike újból fel akart pattanni, de Adél megint visszalökte. Patrik is közbe próbált lépni, de őt, a konfliktusokat nem kerülő Kis Zoltán tartotta vissza.
Barabás közben folyamatos szorítás alatt tartotta Somfait, aki egyre nehezebben jutott levegőhöz:
- Meg akar… meg akar ölni? – nyögte, az író pedig magából kikelve, teljesen elborult dühös tekintettel válaszolt Somfainak:
- Cseppet sem lenne ellenemre.
- Mi tartja… vissza? – erőltetett mosolyt, miközben a fizikailag sokkal erősebb Barabás szorításából próbált szabadulni eredménytelenül:
- Flegmázz csak, te tavirózsa mániás kis köcsög! Itt helyben megfojthatnálak anélkül, hogy bárki is ellenem vallana!
- Mit akar tőlem?
- Az igazat!
- Egyiküket sem öltem meg! – emelte hangját, már amennyire tudta.
- Kissé nehezemre esik elhinni. Akkor minek köszönhettem az ügyvéd úr megkeresését?
- Honnan a fenéből tudjam? – vetített.
- Tudom, hogy hazudsz – súgta – Azt is tudom, hogy te ölted meg őket!
- Szóval már meg is oldotta az ügyet? – dühítette Barabást, aki mérgében az asztalra dobta a dokit, és ütésre emelte öklét.
Mielőtt azonban lesújthatott volna, Patrik elkapta a lendületben levő kart, így rántva vissza Barabást.
Az író ekkor már annyira megvadult, hogy mindenáron el akarta érni Somfait, de Adél és Patrik útját állta:
- Fejezd be! – üvöltötte le a fiatalabbik nyomozó.
- Ő az! Tudom! Nekem elhihetitek!
- És ezzel akarsz a bíróság előtt is érvelni? – kérdezte Adél – Szedd össze magad, és gondolkozz kicsit!
- Úgy van! – kelt fel Somfai – Kár lenne egy ilyen szép írói pályát ily méltatlanul tönkretenni – vigyorgott.
- A kurva anyád! – dühöngött Barabás, akit megint úgy kellett lefogni, nehogy ízekre szedje a doktort.
Ekkor azonban olyan dolog történt, amire talán egyikük sem számított:
Kis Zoltán úgy gyomorszájon verte a dokit, hogy az azonnal összegörnyedt, és újból csak levegő után kapkodott.
Terike kiabálni kezdett, de Adél megunva a nő kirohanásait a hajánál fogva rángatta ki a konyhából.
- Na, végre! – mondta Kis, majd újból gyomron verte az épp felegyenesedő Somfait.
- Tudod, miért kapod oda? – kérdezte Kis – Ott nem látszik, és meg tudom magam védeni, ha rendőri túlkapás miatt feljelentesz. Épp ezért addig foglak verni, amíg ki nem nyögöd az igazat. Ha pedig továbbra is néma maradsz, magadra hagyunk a művész úrral. Remélem megértettél – mondta, majd Somfai is felismerte a helyzet súlyosságát. Nem akart további bántalmazásokat elszenvedni, főleg úgy nem, hogy bizonyítani sem tudja.
Kis Zoltánon látszott a sok éves rutin, és ez a dokit is szóra bírta:
- Valóban… a betegem… Virginia…
- Kezdésnek nem rossz. Halljuk tovább! – sürgette Kis, miközben Somfai nehézkesen a székre ült.
- Az a nő… alkoholista… a fia pedig… drogfüggő. Ő is megölhette, mivel a pénzét lopta évek óta, hogy abból szerezzen drogot! Az isten szerelmére! Valaki engem is csőbe akar húzni, hát nem értik? És a szemét jót röhög a markában, miközben maguk rám pazarolják az időt!
- Hazudik! – magázta megint Barabás – Csak maga tudott a nőnek arról az álmáról is, amiben halálra szúrta a gyerekét! Se zsaru nem vagyok, se lélekbúvár, de azt tudom, hogy Balog Virginia nem ölte meg a fiát! Ne akarjon félre vezetni maga eszelős állat! A tavirózsát megint otthagyták, az pedig szintén magához köthető, meg a rohadt tavához! – mutatott ki az ablakon az író, amikor is meglátta Simont.
A kertész az orkán erejű szélben állt a hídon, miközben lesett a konyhaablak irányába. Barabás Gábor azonnal tovább gondolta a dolgokat:
- Szóval őt használja, mi? Jól tudja, hogy mivel nem százas, bármit megtehet vele! Most akkor kérdezzük meg őt! – viharzott ki az író a konyhából, és ekkor már Kis sem volt tisztába azzal, hogy a dokit faggassa-e tovább, vagy a teljesen begőzölt írót fékezze-e meg…

folyt.köv