:
Ugyan kit izgatna fekvésem-kelésem?
Szabadvers volna ez. Vagy talán de mégsem.
Léptem lenyomatán, mi hulló porba hull,
szívem üget meddőn, mígnem majd megvadul.
Kicentiztem sorsom: mit nekem váteszek! -
lángfestett jövőmre magasról ráteszek.
Slicc mögül kispriccelt kritikától ázva
önbelső áramom kézen fogva ráz ma.
Kislányom sikítja, épp Ice Age-en tombol:
"Ugrálik mókuska!" Persze motkányt gondol...
Gyermeki észjárás: szófűzése tiszta -
felnövünk, elhagyjuk: lecserélt statiszta.
Hetente hathatóst ötölök, míg négyrét
görnyedve fut agyam, messze tűzve innét.
Végzetem élvezem, mint hajdan Szolimán.
Rámpirít a jelen - maholnap szoli mán...
Kínrímbe ölt készség, dalolva állt átok,
semmiségek sora... Ugyan mit várnátok?
Nem is fáj, nem is jó, ha másnak esetleg
retrográd módon jut, mi velem esett meg.
Ha van sors, kárhozat - akkor csak avégett,
hogy e versbe rímként képezzen sorvéget...
Magam alatt vagyok. Felnézek - kék eget
vágynék végre látni... Jókorát képedek.
Hitemet kutatom. Kétségeim lelem:
adóprés gyanánt fujt nyomasztó félelem;
komázom Istennel - s gyalázatul már ma
igéket lejmolok, rőt bigére vágyva.
Nincs múlt és nincs jövő. Percekbe vert élet
enyhe suhan által szobán... Én remélek.
Öreg az idő már. Vállam a tatamin -
tudom, min gyötrődöm. Na de a tata min?
Képesnek kell lennem haladni, hátha még
kamatba fordulhat valahány hátralék...
Ennyit a formáról. Lelkem mint aldehid
adszorbenssé válik... Igaz ez?... Jaj, ne hidd!
(179 szó a szövegben) (919 olvasás)
