| Küzdőtér |
|
|
|
Cím: Andinak II.
Szerző: gomolya - László Csaba
(11-01-2007 @ 12:32 pm)
:
Intelem, ha borhoz nyúlnál
(koholmány-csatolmány: afféle függelék — bárcsak ettől inkább, s ne szesztől függenék...)
Alábban pediglen vázolom számodra,
Mértéknek híjával mint leend károdra
A lé, mit ha csínján, ízlelve apasztasz:
Szellemet kellemez, s rosszat nem tapasztalsz.
Figyelmezz szavamra, én ifjú nővérem:
Megannyi pohár közt folyt el meddőn vérem...
Nemesbé nem levék, búmat sem feledtem,
Föld alattam nem nyílt, sem az Ég felettem.
Innod vágysz — jól vigyázz boristen vérével!
Duhaj kedv ha legyűr: lelkedet kérné el...
Kerüld el taglóját jókor maligánnak:
Nyakad hogy alá ne törd e rabigának!
Segedelmét vágyod, üdvöt mégsem nyújthat:
Áfium ez, húgom — szemedbe hazudhat...
Korhely kehely nyűge vért lázítva lódít:
Hamis tűzzel perzsel, hamvasztván valódit.
Példán hogy okulhass, hallgasd a vén kóklert,
Ki eszét vesztette akkor is, ha szót lelt.
Korcs elmém ilyentájt, mámorban gázolván,
Freskóvá avatta, mi csupán mázolmány.
Kérve — vagy kéretlen hanyatlod az asztalt:
Istent is emlegetsz, mint ki megtapasztalt
Épp bármit az Úrból. S ólomnehéz nyelvvel
Forgatol szót, szemet, akárha jég vert el.
Serleged avatja borüveg vérzete,
Kebeled dagasztja öröklét érzete...
Elázott álmaid majd reád hajolnak,
Még ha is zord tények szárazon csaholnak.
Táncolni vágy a láb, szökellni a lélek:
"Te világ: rút élet! — be megölelnélek!"
Terhülnek pilláink, könnyű szavak szállnak:
Mind mitugrász törpék óriássá válnak...
Szégyened palástját, mi fedné szemérmed,
Zabolád vesztvén már őrjöngve letéped;
S másoknak örömül, tenmagadnak gyászul
Veted büszkeséged szófia-zsákmányul.
S végtére, mikor már lanyhul a tivornya,
Eltompult magadat végsőkig tiporva:
Kiterülsz — miként a nyílra hajszolt féreg.
Háncsod ért gáncsokért fáj-sajog a kéreg...
E sors vár mindre, ki nyakló nélkül ázik;
Előztebb felhevül, s csak aztán — ráfázik.
Okuljon hát, akit e példázat illet:
Félre hogy ne értse, nyers-kemény vers így lett.
Aszúnak túszaként, másnaptól sújtottan
Keservem én folyvást párlatba fujtottam;
Harminckét évemből jó húszat elittam:
Pór-konok fejemen nem fogott elit-tan.
Több eszem lehetne — s tán kevésb gyalázat:
Frontján atrocitás nem érné a házat...
Szót meg kell fogadni (néhanap prókátort),
Kerülvén mind, ki a nyílt téren — rókát hord...
...Avagy hetet-havat, mint jómagam, egybe.
Pirulák hadrendje sorjáz, hadd szedjem be.
Jőnek hű barátim — mind fehér-egyenben
oldalaznak felém: így járnak kegyemben.
Tógámmal takarják szelíden vállamat,
Babérral ékezik dús halántékomat,
Gyengéden megkérdik: "Jól vagy, Bonaparte?"
S terelnek cellámhoz: e fő oda tart be...
Tanulság? Volna is — el én nem árulnám:
Csak csontra szikkasztott butykosom bámulnám.
Sommáját reméled? Heon elveszel a
Szavak közt lazán. A szeszkazán szólt. Szela.
(2003 áprilisa)
(347 szó a szövegben) (913 olvasás) 
|
[ Vissza: gomolya - László Csaba | Művek listája ] |
|
|
|
|
|
