Fullextra.hu

:
Próbálom rövidre fogni. Tudom előre, nem fog menni. Pontokba szedve lebontom most, lelki alkatom mely főbb komponensekből tevődik össze. Sablonos kivonat, igaz, ám a lényeget azért fedi, pontosabban szólva: felfedi. Nem tudok más, különb segédletet nyújtani annál, mint amit leírok most. Meglehet, nehezen érthető vázlatot szerkesztek ide, de az is elegendő tán, ha csak ráérez az ember.

Sosem nézek semmit személytelennek — ezzel kell kezdenem. Tárgyakat sem, gépeket sem. Talán anyámtól tanultam volt ezt el, talán sajátos életfelfogásom hozadéka: az is lehet, ösztönösen ragadt rám ez a kissé — nem tagadom — szentimentális vonás. Ósdi Trabantunk például, ez a hírhedt, kétütemű szériából jött származék, egyetlen működő hengerrel is hazatragacsolta anno őseimet Békéscsabáról. Anyám családtagként viszonyult a járgányhoz, melynek rendszámát, ha álmomból felkeltenek is, fújom mindmáig: UF 97-93. Emlékszem apám szavaira is, miközben anyámat oktatgatta a vezetésre, mikor még friss szerzemény volt a Trabi, és ő nem a megfelelő fokozatban kívánta megindítani a kocsit: "Hát nem hallod, hogy sír, kínlódik a motor?" Óvták, szerették. Meg aztán: anyám bedolgozásból élt, s engem kora gyermekkoromtól gépek regimentje vett körül. Körkötőműhely volt berendezve a pincénkben, zoknikat, harisnyanadrágokat gyártottunk. Itt tanultam meg gyermekfejjel csévélni, orsózni, a slagban lekötött árut egy bizonyos ponton és szemnél szétfejteni, szálat át-, illetve visszakötni, menetközbeni lánctekeréssel módosítani a kötendő zokni hosszán, sarok-, szár-, illetve lábfejméretén stb. Itt hallottam először e szavakat is: Invincible, duplacilinderes, frottírkötő, platni, szleider, nylon, pamut, maselon, akrill, jobb-, illetve balsodratú fonál, egy-, illetve kétszisztémás kötőgép. Henger, lánc, szálvezető, ékszíj. Más élmények is ötvöződnek e műhelybeli tapasztalatokkal, hol gyermekkorom javarésze telt: itt állt, s áll még ma is (noha hosszú évek óta hallgat, be immár senki nem kapcsolja) az az ódon, termetes, faburkolatú rádióapparát, melyen még a klasszikus sávfelosztás név szerinti csatornái vannak a keresőmező üvegjére felfestve: Budapest K., Budapest P., Budapest Sz., URH-sáv, Milano, Vatican, Moskow, London, Berlin, Warsow, Wien, Paris, Ljubljana, Beograd, Helsinki, Praha stb. Külön beállítási nyomógomb a Kossuth és Petőfi adássávhoz. Ferrit kapcsoló, finomhangoló. Vászonfedésű hangszóróján még a mono adás is a maga recsegő szépségében, sztereoban jött át. Itt szokta meg fülem azt a valószínűleg már halálomig velem élő dallamot, mit bármikor fel tudok idézni, el tudok dúdolni, s amely szignált mindig egy messzi-messzi stúdióban megcsendülő bariton felvezetése előzte meg: "Üdvözlöm hallgatóinkat! Itt a Szabad Európa Rádió a 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon." Az a sípoló-statikus sercegés, mit a hullámhosszra kevert zavarójel szolgáltatott háttérzajként, sosem maradt el az adásból. Ezt is megszokta fülem, akárcsak a műhely alaprobaját, ahogy a gépeket hajtó motorok és az általuk hajtott láncvezérlésű masinák búgtak, hörögtek, kattogtak és zakatoltak. Zajban nőttem fel, ezt máig érzem, mivel a halk beszédet, sajnos, már nem veszem tisztán.

Örökségem részének kell tekintsem, akárcsak a nevemet.

De nem is ez a lényeg itten. Hanem az örökkön dübörgő gépekhez való viszony. Alkatrészről alkatrészre ismerte anyám valahányat, és bár közel sem olyan alapossággal, de ismertük én és öcsém is, kik alkalmanként besegítettünk odalenn. Mikor valamelyik gép meghibásodott, tűt tört vagy szleidert darált magába a cilinderfej, annak a végtelenül aprólékos, finomművű mechanizmusnak a szétszedése, javítása, majd újbóli összerakása hihetetlen precizitást igényelt — és türelmet, tengernyi türelmet. Ott nem lehetett csapkodni, hisztizni, hepciáskodni; odavágni valamit meg pláne nem, hogy mondjuk "egy órája szarakszom már vele, rohadjon meg!" Azzal csak még nagyobb bajt csinált az ember, mint amit eredetileg nekiállt kijavítani. Anyám ebben a mesterségben, a reparációs szakágban is jelesre vizsgázott. Nem hagyta magát, sosem adta fel. Volt, hogy félórán át vizslatta a kötőfejet, elméletben újra meg újra szétszedte, darabonként, majd fejben ismét összerakta a konstrukciót, csak hogy mikor ténylegesen is hozzányúl, hibát abban már ne vétsen. A vídiával is oly finoman bánt, mintha csupán szépítgette, s nem pedig csiszolta volna az igazításra szoruló szleiderlábakat. Emlékszem, hogyan óvta, rejtette a Großbecker gyártotta tűket, mintha aranyból volnának. A masinákat mint lélekkel bíró munkatársakat kezelte, s csodák csodája: azok is így "álltak" őhozzá. Volt, hogy évszámra nem esett a pedig féltucatnál is több masinát számláló gépparkban olyan hiba, melynek elhárításához már okvetlenül mestert kellett hívatni.

Magam is örököltem ezt, mármint a gépekhez való ilyetén hozzáállást, de az is lehet, mondom, hogy az ott eltöltött évek során ivódott ez belém. Kézügyességem, ha a finommechanikát tekintjük, messze elmaradt anyámétól, apámétól. A számítógépet viszont, melyen tördelek és grafikázom, saját gyermekemnek tekintem. 1999 óta már eltelt egypár esztendő, s én mind a mai napig jórészt azon a konfiguráción dolgozom, mit akkortájt állítottam össze. Igaz, páromnál áll egy jóval izmosabb, naprakészebb computer, ám ahhoz csak akkor fordulok, ha ennek az enyémnek a tudománya végképp megáll. De nem neheztelek rá, és nem kényszerítem semmire, amivel nem volna képes megbirkózni. Hozzáértők talán nevetnének ezen, de tény: egy Pentium-II 350MHz-es procival felszerelt, 512 MB SDRAM-mal dolgozó, 10+2.1+6.4 GB (IDE-SCSI-IDE) winchester-felállású, 100 MHz fsb-n tekerő géppel melózok, internetezek, Quarkozom és Photoshopolok, javítgatok fontokat, gyártok logókat CorelDraw és Illustrator segítségével... Win2K-n, persze, bár hajdan Win95 R2-vel és ezzel parallel Windows NT-vel kezdtem. Az XP-t ez a konfiguráció már nem bírná el. A monitorom még ma is az a 17" LG Studioworks 78D, ami (te jó ég!) micsoda nagy szám volt '97-ben, amikor megvettem, azzal a maga három évre szóló garanciájával. Ma már nudli az egész: a technológia és a hozzácsapott garancia terén is. De vigyázok rá, amennyire csak tudok, és ő még ma is híven, vibrálásmentesen szolgál. Néhány hónapja múlt annak, hogy tíz éve már. Csupán egyetlen komoly változtatást foganatosítottam az idők során: egy Hercules 3D Terminatorral kezdtem, mely békén szolgált vagy négy éven át azzal a maga négy megájával, egy csöndes PCI-foglalatban (még most is szépen dolgozik egy kisebb gépben), míg mostanság egy Matrox Millennium G-550 robotol velem, ami AGP-sínen kommunikál, 32 megával. Flash-komponensek feldolgozása esetén persze processzor és videokártya párban haldokolnak, ezt nem tagadhatom, de hát annyi baj legyen: túlnyomórészt 2D-s melóim közel nyomdaszínhelyes megjelenítése és a tűéles kép mindezért bőségesen kárpótol. Valamikori árát, ami tetemes summának tetszett egykor, e masina többszörösen megszolgálta már.

A gépet tehát gyermekemnek tekintem, akként is bánok vele. Utolsó csavaráig ismerem, minden adatkábelnek külön története van benne, és még az utólag beépített hang-, illetve hálózati kártya, nemkülönben a CD-olvasó, valamint az -író históriája sem férne el egy sima A4-es lapon. Magától értetődik, hogy a rajta futó rendszer felépítése és látványa, a munkaasztal elrendezése is része ennek a vonzalomnak, e sajátos kötődésnek. Példának okáért létezik egy, semmi munkámhoz vagy hobbimhoz nem köthető website, melynek teljes, meglehetősen kacifántos elérési útvonala külön elmentve is, de rendre meghívható parancssorként is ott szerepel a böngészőmben, és minden áldott nap legalább egyszer rátekintek. Ülök a gép előtt ilyenkor, arcomat a kezembe temetem, és csak nézek, mindegyre nézek a monitorra, mely a gyász sötét tónusába öltözik ilyenkor. Nem véletlenül.

A site koromfekete háttérből egy kislány arca tűnik ki. A fotó megörökítette, most már örökre kislány marad. Arcvonásai lágyak, a kontúrok erősek. A monokróm kép meglehetősen éles, bár nem retusált. Áll a kislány háta mögé fűzött karral — talán megszokta ezt a tartást számtalan nap, hét és hónap során, mely sorsának kitörölhetetlen része lett, vagy a fotó még abban az időben készült róla, amikor köteles volt így állni. Sötét posztóból szabott, slampos ruhája tábori egyenfazont tükröz, gallérja alatt nem sokkal zicherejsztűvel odatűzve, egy átlátszó tasakban függ a jelölése: 408. Csak így, röviden, becézni sem igen szükséges: négyesszáznyolcas. A saját nyelvén egzotikusabban hangzana. Mandulavágású szemei tágra kerekedve, ajkai kissé szétnyílva, mint aki pihegés közben úgy felejtette. Néz, egyre csak néz rám a lány, amint néz mindenki másra is, aki csak megnyitja e site-ot: pillantása rajtam, és csodaszép, sötét szemében nem az iszonyat ül. Azon túl van már. Tompa tekintetén az a tudás borong, ragyog megtört-fénytelenül, amire gyermeknek sosem szabadna szert tennie. Ez a lány átélte mégis. Nézem meredten, lemondón, és a levegő olyannyira belém szorul, hogy még a kívánságig sem jutok el, hogy bár ne látnám. Sem ő engem.

A fotó alatt, mely valójában mellkép, portré, három egyszerű sort képez pár rubrikába rendezett karakter, voltaképp adat. Title: 0119, Caption: Unidentified prisoner — magyarán: azonosítatlan fogoly —, Year: 1975-79. Ennyi. Még sok is. Nem kell, hogy megtanuljam. Az sem kéne, hogy a lány arcát elemezzem, nem is teszem. Ő elemez engem; és ez az, ami ebben a valószínűtlen kontaktusban lesújtó, vádoló, ami oly gyalázatosan, végzetesen fölemelő. Leckéztet, számonkér. Néma ajak, rezzenéstelen, nyugodt tekintet. Kiáltása nem a sajátja: egy egész népé, nemzedéké. Magáé az emberé: egyetlen emberé, tehát mindannyiunké. Mikor a kép készült róla, olyan hét-tízéves lehetett. Mikor utólag lajstromba vették, majd datálták rabságának időtartamát, magam is e korban jártam. Sokezer mérföldre a lánytól én mit sem tudtam arról az égtájról és arról a rezsimről, ami ihletője, kiváltó oka volt ennek a fotónak. Nincs kinek köszönjem ezt, az állapot sosem érdem. Én nem élhettem meg, amit ő kénytelen volt. A lány valójában halott a fotón, míg a kép él — él immár helyette is. Nem művész-, még csak nem is zsánerkép ez. Mementó.

Nem az állatvilágból nőttünk ki, állítom. A kép érteti meg velem: a lány szeme, szája, tartása. Nem, nem: ez valami ortopéd tévedés lehet csak. Nem térnék most ki a földi fauna valahány törzsének, rendjének és fajának viselkedési jellemzőire, ám az bizton leszögezhető: az ember egyiknek sem altípusa. Az ember az más, valami teljességgel más. A lehetséges végletek gyalázata.

Néz a kislány a szemembe, egyenesen, és én nem vagyok képes elfordítani az övéről a magam tekintetét. Az igazság úgy szólna, hogy nem is nagyon akarom. A lány ott volt és látta, megélte, az ember mivé lesz, mikor emberek: számára tökéletesen idegenek esnek a kezébe, s hatalma korlátlan felettük. Látta és megélte, mikor az ember értelmetlenné tette e fogalom bármi definícióját. Látta és megértette, hogy az internálás és a munkatábor napjainak végső értelme nem a napkelte veszedelme, mely újabb szenvedés rémségét hozhatja rá, nem is a napnyugta enyhe, mi a már átvészelt rettenet idegtáncának ideiglenes csillapultát ígéri, hanem egy horpadt-kopott csajka, ami odahagyott játékai helyébe lépett, s étkezésről étkezésre magát az életet szimbolizálja, képezi. A moslék, amit elébe löknek, s amiben a jövő rejtezik sötéten, orrfacsaróan... De minek is? Lényegtelen. Akadnak korok, ahogy akadnak egerek és emberek is hozzá, mikor ez nem kérdés többé. Mert.

Néz a kislány egy majd' harmincéves képről, néz tökéletesen analizálhatatlan tekintettel, fekete-fehérben, és az ember jó ideig nem tud megszólalni. E Föld és e történelem valahány haláltáborának mindahány túlélője tekintetével rokon kifejezés borong a tiszta szempár tükrében. Csak az szólhat felőle, aki maga is kipróbálhatta azt, amit neki kellett. Én nem vagyok az az ember. Ha az övéhez hasonló sorssal próbálna meg az élet, vélhetően nem rónám most e sorokat. Rólam sosem készülhetne fotó, mikor épp kiszabadítanak, csak mert a rezsim, mely ismeretlenül is döntött felőlem, végre-valahára összeomlott. Én, ha komolyan számot vetek tulajdon alkatommal és tűrőképességemmel, legföljebb ha a földet trágyáznám. Számként élnék csak egy lajstromban, amit vagy vezetnének kínzóim egyfajta eredménylistaként, vagy sem. Vagy tudna a világ, mely sok dolgot nem, vagy csupán utólag, finomra csiszolva akar csak megtudni, arról, hogy éltem és pusztultam ott nyomorultul, vagy nem. Lutri. Egy egész élet belefér egyetlen számba, egyetlen fotóba, egyetlen pillantásba. Akárcsak azé a kislányé ott. Meg megannyi sorstársáé.

Oroszrulettről szól a fotó, ámde színre játszva. Noir. Borong és átjár, kínoz és bénít. Tölt és elhúz, kattan és elhúz, dörrenés... Az iszony feloldozása a kényszeres csend, mi a kegyelet szimfóniája lehetne — ha lehetne. Ám a néma döbbenet megszakasztja a hangot.

És tehetetlen az ember. Tehetetlen.

Ha úgy tekinthetnék vissza a kislányra, mint ahogy ő néz rám, néz valahányunkra, akik meghívjuk ezt a site-ot, hát nem írnék egyetlen sort sem: egyetlen nyomorult, hiábavaló karaktert le nem ütnék soha. Miként ő sem teszi — ennyivel jóravalóbb nálamnál. Minden tudását a szemében hordozza. Minden tapasztalata az, hogy a szíve dobog még, és hogy ez a dobbanás olykor maga az élet. Minden más tapasztalása külső erők zsarnokságából ered. Nincs kímélet, csak ha végképp érdektelenné lettél. A pusztítást sem mindig a ráció rideg számítása ihleti. Olykor kéj, mámor, ha akaratunknak korlátlanul kiszolgáltatott emberek esnek a kezünkbe, és sorsukat minden kötöttség nélkül magunk alakíthatjuk. Istenek vagyunk akkor, istenekké leszünk. Gépkarabély a kezünkben, sráf a vállapon, cellakulcs és párttagsági a zsebünkben: elégséges jogosítványok ezek az élet felőli döntéshez, döntések sorozatához. Még csak hit vagy elvakultság sem kell hozzá. A mozdulatok gépiesek: két étkezés vagy két nemi erőszak közt tucatszám abszolválhatók. A hulla eltakarítható, a lajstrom egy névvel fogyatkozott, a magamé eggyel bővült. Mi változott? Miféle kérdések élnek a levegőben, mikor valakiből végképp kiszorítom a szuszt? Morálisak? Filozofikusak? Nem is léteznek. A végső érv az a pillanatnyi hatalom, melyet akkor használok, mikor azt én, az állattá vedlett pribék jónak látom.

Mennyire szimplex dolog a gyilkolás, te jó ég. S mennyire egyszerű oly módon ölni, hogy egy torzóvá tett élet hordozza el a halál minden kínját.

A vér kifut az arcomból, fehérre váltan szuggerálom a múlt feketébe forduló végzetén nevelkedett gyermekarcot. Nem tudom, igaza van-e, nem tudom, igaza lehet-e bármiben is. Nem tudom, él-e ezzel a fogalommal egyáltalán. Amit és amennyit tudok, sem segít, nem visz megoldásra. Volt egyszer egy emberi élet, melyet gyermekként tett semmissé a terror, nálánál felnőttebbek terrorja. És volt százezerszám az övéhez hasonló élet is, szerte a világon, s az övéhez hasonló fotók egész könyvtárakat tölthetnének meg, ha egyszer albumokba szedné ezeket valaki. Nem szedi soha senki. Egy ilyen képből valahányuk sorsa kiált az égre. Egy ilyen kép is épp eggyel több a kelleténél.

Sápadtságomnak oka van. Nem a részvét, mert az vért kergetne az arcomba, s nem is az a jórészt testetlen és időtlen vonzalom, ami önkéntelenül ébred bennem egy számomra ismeretlen emberi lény iránt, aki e Földön járta meg a poklot. A tehetetlenség, az. Nincs hatalmam, nincs ráhatásom arra, hogy a részvétlen gonoszság ne tombolhasson, ne fürödjék gyermekek vérében. Sem hogy ne ölje el a még lábon állókban azt a születéstől fogva lobogó hitet, hogy az élet érdemes arra, hogy legalább ez egyszeri alkalomra komolyan vegyék. Aki felett így söpör végig egy történelmi vihar, az mit véljen magában az élet ténye felől? Hurrá, hogy még megvan? Hurrá, hogy csak a nálam két évvel idősebb priccstársamat gyalázták meg, ha az őröknek épp arra támadt kedvük? Hurrá, hogy én kedvük töltéséhez akkor még túl zsenge voltam, hogy engem csak lerúgtak, képen vertek, szíjjal ütöttek? Hurrá, hogy játékaim helyébe egy csajka, anyám meséi helyébe pedig egy szertefoszlott élet képei léptek? Hurrá, hogy levegőt szívhatok még, ezt az egyet meghagyták nekem? Hurrá, hogy az arcomat megörökítő fotó ott díszlik a világhálón? Nos... Sokkalta kiterjedtebb és erősebb fonalakból szőtt hálót láttam én — dadogja a leány arca a maga örök mozdulatlanságában — és vergődtem abban kiszolgáltatottan, mint volna holmi komputerek egybeláncolt összessége. Láttam az embert: ott voltam és láttam, mikor semmibe vette az embert. Láttam, mikor nem volt értelme gyermeknek lenni. Láttam, mikor felnőttnek sem sok. Láttam, hogy az élet, egyesek élete mások létének kioltásába fordult. Láttam, hogy nincs másnap, de még csak aznap este sincs, mert a hajnal lobogása mindig az éppeni utolsó napot ígérte. De aztán mindig hozott rá még egyet, és a szenvedést már nem a fájdalomban mérted. Hanem annak szakadatlanságában, reménytelen végnélküliségében.

Gyenge a szó, törékeny az igazság is, csupán az ember lehet erős, mikor úgy dönt végre, kimondja. S a szótlan vád megáll.

A fotó szól, a lány mozdulatlan rajta, s szavam nekem nincs is több ehhez. Naponta megnézem. Több százszor láttam már. Mindig épp akkor látom először. Hogy egy kissé jobban szemügyre veszem, tisztára a legkisebb leányom arca. Ha jobban belegondolok, cseppet sem hasonlít rá. A gyermek élt, él tán még ma is. Ha igen, úgy asszony. Gyermeki léte mindenestül benne ragadt egy fekete-fehér fotóban és négy leírhatatlan esztendőben. Nincs sors és nincs predesztináció, dadogom ostobán magam elé, de a kép erre most nem felel nekem. Ha ezek nincsenek, úgy mi van, mi lehet? És ha egyszer válasz nincs rá, kell-e a kérdés? Vagy az is önámítás? Dugába dől itt minden képesség, s kérdőjellé görnyed a világ, a mindenség... Nézem a képet, nézem a lányt, és arra gondolok: egy élet hossza nem lehet elegendő ennek a pillantásnak okát felejteni, felfejteni. Néz a leány engem, rám, és ha gondol egyáltalán valamire, hát arra talán — esetleg annak a lesújtó tudatnak a prizmáján át töri meg a külvilágnak az ő négyévnyi homályába beszüremlő fényét, hogy minek is okokat keresni ott, ahol azok nincsenek. Nézzük egymást, és tudom, általa tudom: egy élet hossza nem lesz elég, hogy a legvégső kérdést, azt a bizonyosat, azt az egyetlenegyet valaha is megfogalmazzam. Nézek a lányra, és látom a magam visszatükröződő képét mögötte megcsillanni. Elmosódik. Némán bámuljuk egymást és a monitor üvegét — ő belülről, én kívülről. Mindketten tudjuk, hogy az élet még egy értelmes kérdés megfogalmazásához is túl rövid, túl hosszú. Nézünk mindegyre, és nem tudunk félretekinteni. Már csak élettelen pillantásunk mélyed szigonyként a megfejthetetlenbe, a másik tekintetébe. Tudom, általa tudom azt, hogy sosem fogom már megtudni a voltaképp nem is vágyott választ. Nem én, soha. Komor sejtelmeim maradnak csak velem, s egy fel nem tehető kérdés tétova vágya dereng bennem, amit éppen temetek. Romláson és porladó csonton túli igyekezet ez, sötét és ásító, akár a sír torka. Épp mint az emberi sorsoké. A lányé, a magamé.

A gépeket szeretettel kezelem, míg az ember felől nincsenek határozott képzeteim. Sem egy fotóapparátom, ami segítene.

Néz a kép és mered reám, akár egy korszakossá lett versből két kusza, kósza csodaszem. Nem ejt igét, nem mond választ. Ő maga a kérdés. Feleletem lehetne rá egy bátortalan igény, egy vágyódó kérés. Meg sem formálom. Nem. Ennek a lánynak a fotója nem portré, nem is korhű dokumentum. Ennek a lánynak a fotója maga az élő emlékezet. Csupasz és kegyetlen, zord és fenséges. Borzalmas egyértelműségével öl. Mind, aki felnőtt fejjel cselekszik, hajdan gyermek volt maga is. Tetszik, nem tetszik, gyermek volt, ez másként nem megy. De nem kínál megoldást semmire. A lány él és létezik, mégis halott. Gyermek volt, és valaki más gyermeke ölte meg.

Én is valaki más gyermeke vagyok, és épp két kézzel lapátolom egy valaha élt gyermek tetemére a hantot sajnálkozva, kéretlen. Ez, és nem a fotó fekete-fehér.