Fullextra.hu

:
Sajnálatosan keveset nyújt a tél most. Hóból elégtelent, hidegből hullámzót, enyhülésből egyenetlent, jégből túlságosan kellemetlent, hiszen galádul járdára fagyva rendíti meg a kimerészkedő egyéneket egyensúlyukban és olykor még egészségükben is — ez az évszak, de meg az évszakok újabb kori járásának feltérképezhetetlen csapongása is ugyan sok mindenre visszavezethető, ám a számos felsorolható ok közül mindenekelőtt talán egyezzünk meg az emberben mint elsődlegesben. S már akkor egy jókora öncsalással kevesebb írható majd számlánkra.

De nem is erről akarok én most mesélni. Meséljen erről a hóhér, vagy a Németh Lajos.

Hajdanában, amikor még így beszélt a magyar natur: ha tél, úgymond, hadd legyen tél, s ha nyár, úgymond, hadd legyék nyár — egyszóval a nem is olyan messzi ködös ősidőkben, mikor a ma már csak nosztalgiával megidézett ántivilág az utolsókat rúgta, viszont erről a rendszer által papíron kedvezményezett jónép még mit sem sejtett, jártam én Pápán építőtáborban, életemben először és — legalábbis ezideig — utoljára. Hogy Pápa aztán oly rendkívüli hírnévre vergődik majd egy bizonyos rendszerváltozást követően, merthogy onnan három jeles férfiú is szárnyra kél, országos karriert befutandó, nem sejthettem sem én, sem bárki más. Miként azt sem, hogy a pápai iskola oly széles körű, univerzális stúdiumnak bizonyul, hogy a három érdemes férfiú végül három ellentétes szögállású politikai táborban válik szimbolikus névvé, hovatovább idollá. Mégis így esett, habár e fejleményeknek vélhetően semmi köze ahhoz, hogy én valaha is jártam ott.

1988-at írtunk épp, nyár volt, rekkenő hőség. Kilencen voltunk az osztályban fiúk, egy szilárd kört alkottunk, és e baráti falanxnból hatan képviseltettük is magunkat odalenn, ami még testvérek közt is kiteszi azt a ma annyira áhított kétharmadot. Legelsőbb is kiharcoltuk magunknak, hogy egy szobába kerüljünk, hetedikként magunk mellé egy évekkel fiatalabb kamaszt kaptunk, akivel meglehetős hamar lenyelettük az általunk diktált napi- és szobarendet, ami kábé annyiból állt, hogy alanyi jogon önállóan lélegezhetett, minden másban viszont a tiszteletteljes (velünk) egyetértési jog illette meg. Ő mindvégig jó taktikai érzékkel és becsülettel tartotta magát ehhez a neki rendelt regulához, így aztán jól kijöttünk.

Ma ezt egyesek terrornak neveznék — ha mernék. Én nem. És nem is ajánlom.

Hamarjában brigádot kellett formáljunk, s annak mint munkaalakulatnak nevet adnunk. Sokat kotlottunk a legextrémebb nyelvi transzformációk felett, mígnem kisütöttük az "idősb B. Baltazár emlékbrigád" elnevezést. Hadd törjön az a nyelv, mikor kimondják. Szlogent is ihlettünk mellé, a tőlünk elvárható munkamorálra híven rímelőt: "Baltazár meghal inkább, de nem alkuszik!" Ez, az orrunk elé szabott termelési szektort tekintve, felettébb ígéretesen csengett. Sokakban persze már pusztán e név hallatán felötlött az obligát kérdés, hogy ki a fészkes fene is volt ez az illető, akit ily szerencsétlen névvel vert meg a sors, ilyen esetekben viszont mindig elegendőnek bizonyult a "bár tudatlan vagy, fiam, de mi nem feszegetjük ezt" taktika alkalmazása: homályos kitételekben utaltunk rá, hogy az illető munkásmozgalmilag potens egyéniség volt, a dolgozó tömegekért élt-halt, már amíg tehette — és erre nyomban meg is szűnt irányában mindenfajta érdeklődés. Ifitábor volt ez, hangsúlyozom, lelkes és képzett ifjúgárdistákkal tarkítva, szóval a terhes és hiábavaló tudakolózás ellen bevetett taktika sikere egy ilyen mintaközegben voltaképp magától értetődőnek bizonyult.

Magát a tábort én mindvégig — nem csekély célzatossággal — munkatábornak tituláltam, már csak kóros történelmi előképekre való utalásként is. Annyira persze nem hajtottak bennünket, hogy korbács és kápó kelljen hozzá, de az önkéntesen genyó személyzet hiányát bőséggel pótolta a kukoricatáblák napközbeni klímája, a kijelölt munkaterület irdatlan nagysága, valamint a sorok közt ránk várakozó helyi jellegű fauna bizonyos egyedeinek gyilkos vérszomja. Erről majd később.

A meló és a tábori élet a maga sematikusan egyszerűre szabott rendjében folyt. Tulajdonképpen rondót járattak velünk: holmi rapszodikus elem ezt a merőben eredményorientált folyamatot sosem terhelte. Reggelente felcihelődtünk, a korai időponthoz mérten kellőképp nyűgösen bár, de munkaegyenbe vágtuk barázdák közti törődésre szánt testünket, azután magunkat is glédába, hogy a reggeli szemlét követően istenes zsivaly közepette vonulhassunk az aznapi fürüstököt testületileg beburkolni. Ennek hiba nélkül meg is feleltünk valahányan. Reggelit követően irány az udvar (egy városszéli kollégiumban volt a szállás), fel a buszra, némelyeknek — kit merre vetett balsorsa, illetve a főagronómus önkénye aznap a pápai határban — platós IFÁ-ra, aztán uccu neki, kifele a földekre. Az pápai agráriumba vezető utat oda-vissza végigdaloltuk — vertük a taktust, mintamókus —, a mellénk rendelt kísérő meg — civilben tanár — erdélyi sarj volt, imádott mulatni, tudott is, s nem késett bennünket egy-két vidám, mulatós, esetleg pajzán vagy épp búsan kesergő dalba beavatni. Némelyiket ma is fújom. Az erdélyi himnusznak titulált nemzeti örökzöld valósággal napi betevőnkké vált, annyit énekeltük. Csak úgy zengett a busz a letörhetetlen magyar büszkeség kottára vitt kebeldagadásától.

Mikor aztán a határba értünk, annak is ama pontjára, hol a kijelölt tábla zöldje még harmattól hintve ásított felénk, hamarjában tól-ig típusú részesművelésbe participálva eligazítottak minket, mármint hogy melyik parcella melyik sorába kell beállnunk, aztán hajrá: kezdhettünk címerezni. Melegben ez csak az ökröt illetné, morogtam. Szerencsére a feladat már csak utócímerezésnek számított, viszonylag gyorsan lehetett haladnunk, csupán minden hatodik-tizedik kukoricaszár torzsa rejtett magában korábbról ki nem tépett címert. Ezeket aztán egyetlen határozott csavarintással kiszaggattuk, de oly módon, hogy maga a tengeri azért száron maradjon. Már úgy fél tíz tájban ránk gyúlt a Nap heve, hogy délután háromig gyilkos klímában főzzön egyvégtében, midőn lelkes, de elcsigázott csapataink már a hazamenetelhez készülődtek. Tíz óra magasságában tízórait, egykor ebédet hoztak ki számunkra, uzsonnát és vacsorát már a szálláson kaptunk. Szezonját érte nálunk a félliteres zacskós tej és kakaó, kiflivel-zsemlyével, bár ez utóbbiak még egészben hagyva is simán belefértek volna a lajbizsebbe... Kockavajat és minidzsemet hol adtak mellé, hol meg nem. Mikor egyszer mortadellás szendviccsel próbáltak kedveskedni ellátóink, azt valahogy nem díjaztuk.

Letudván az aznapi penzumot, mit felsőbb hatalmak a nyakunkba szabtak, tulajdonképpen egész vígan elvoltunk. Engedéllyel bár, de lehetett a városban kóricálni, amúgy szinte minden napra jutott valami belső ihletésű buli, diszkó meg efféle, ahol a névleg kommunista ifjúság jól kitombolhatta magát. Ki hitte volna, hogy pont az évben utoljára...

Hatunkból egy heti robotot követően csupán öten maradtunk, F. Peti barátunk — a "Bongyorfejű", ahogy gimis tesitanárunk odahaza nevezte — meg kellett hogy pattanjon: ez előre lebeszélt forgatókönyv volt, mert másnap már családostul indultak a tengerpartra. Ami viszont nem előre lebeszélt vonása volt ennek, az az, hogy mivel összecuccolása szombat délelőttre esett, mikor nekünk többieknek műszakunk volt, ő önhatalmúlag rendezett egy kis felfordulást a lakosztályunkban, csak hogy miután magunkra hagyott, sűrűn és szeretettel emlékezzünk meg róla. A K. ikrek egyikének teljes zoknikészletét tűvel-cérnával egybefűzve a mennyezeti csillárra aggatta, G. Sanyi ruháit igazságosan szétszortírozta a többiek szekrényébe — egyszóval, mindenkinek előidézett valami nevetséges, ámde bosszantó kellemetlenséget, remélve, hogy mire szeptemberben összetalálkozunk újra, megkezdeni végzős évünket, már valahányan elfeledjük csínytevéseit, de legalábbis megbocsátóan viszonyulunk alkotó és tevékeny elméje gonosz fricskáihoz. (Ebben tévedett mondjuk, de hát számításaikban olykor még a legnagyobbak is hibázhatnak.) Az általa véghezvitt rumlihoz valami kedélyes búcsúlevelet is mellékelt, gondolom azért, hogy hadd sziporkázzon egy keveset írásban is. Mivel apjával-anyjával utazott el, így aztán túl nagy kockázatot nem vállalva ezzel, köreinkben amúgy is divatját élő tömör és rövid mondatokba foglaltan, percekre ismét csak összehoztuk a családot, majd ideiglenes jelleggel napirendre tértünk az eset fölött.

Ezen a számításba nem vett eseten túl alapvetően minden éjjel rámásztunk egy már előzőleg kipécézett tagra, pontosabban szólva csak másztak a többiek, mert én világéletemben jó alvó voltam, így ezekben az éjszakai turpisságokban nem vettem részt, igaz, tudomást szerezve ezekről, olyan nagyon nem is ágáltam ellenük. A szomszéd szobában alvó egyik égimeszelő kölyökre, éjnek évadján meglepve őt, Krasznaja Moszkvát hintettek, de olyan bőséggel, hogy még másnap, a földeken is, mikor mozdult a szél, tisztán be lehetett lőni, a srác brigádja éppen merre melózik. Két napig szellőztették hálótársai, mire visszaengedték a terembe, velük hálni... Az egyik K. ikert, Attilát — fivére hathatós közreműködésével — a többiek alvás közben befogkrémezték, kirúzsozták, hajába apró masnikat lokniztak, s a fiú a reggeli ébresztőkor olyan kinézettel serkent, mint egy éjszakai mulatozásból csupán hajnalban ágyába tért, leszázalékolt Hamupipőke.

A hasunkat fogtuk. Az Idősb B. Baltazár emlékbrigád egyedi akció...

Ha csak egy csöpp eszem lett volna, ha csak egy kevéssel tovább viszem a logikai fonalat, úgy simán megorrontom, hogy ebből a szórásból én sem igen maradok majd ki. Ehhez képest merőben váratlanul ért, mikor a második hét közepén, egy szép reggelen nagy ártatlanul megébredve, egyszeriben arra leszek figyelmes, hogy valahány pajtásom szeme rajtam pihen, pukkadozva fixíroznak, némelyiküket majd szétveti a visszanyelt nevetés. Megéltem én már addigra annyi műsorszámot mellettük, hogy tudhattam: ezen az éjjelen rajtam alakítottak valami keveset, de — látván kivirágzó kedélyüket — nyilván annál hatásosabbat. Számtalan lehetőség futott végig egy fél másodperc alatt az agyamon, ám ez idő alatt azt is elhatároztam, hogy nem adom meg magam: a végsőkig kitartok.

Ehhez legelébb is meg kellett tudnom, mit míveltek egyáltalán. Ha rákérdezek, ha nyíltan elkezdem magam vizslatni, netán aggodalmas képpel tapogatni, akkor vert helyzetbe kerülök. Innentől az ügyet presztízsharcnak fogtam föl. Tükör nem lévén a teremben, valami más, kerülő úton kellett rájönnöm a rajtam eszközölt műveletre, valamint, rácáfolva várakozásukra, ezt követően úgy tennem, mintha mi sem történt volna. Ez utóbbi persze függött attól, milyen állapotban találom magam. Hogy mivé dekoráltak — ha ugyan arról van szó.

A legártatlanabb, legbárgyúbb arckifejezés mellett vakarásztam végig magam, csak hogy ezáltal megbizonyosodjam: nem kentek pizsamámra sem ragasztót, sem más anyagot, sem nem itatták azt át valami görénypárlat lánymegfektetővel — de nem. A hálóruhám száraznak bizonyult, illata hétköznapinak. A srácok ekkor már komolyan röhögtek, bár szokásos reggeli bolhászkodásomnak nem tulajdonítottak semmi mögöttes értelmet. Hihették, csupán lassan térek magamhoz, de ha megtörténik végre, a véres valóságra riadok majd, és akkor lesz csak betetőzve nagy diadal. Én ellenben pont ezt az egyet szerettem volna elkerülni.

Rá kellett jönnöm mindenképpen, mire vetemedtek.

Teljesen ösztönösnek tetsző mozdulattal megvakartam az üstökömet, megfontoltan végigsimítottam tenyerem a homlokomon, beletúrtam a halántékomba, majd kezembe temettem arcomat, megmasszíroztam kissé, épp mint a frissiben ébredő álomkórosok — aztán futólag beletekintettem, újból beletemetkeztem, és ebből a tartásból pislogtam némiképp értetlenül immár fékevesztetten viháncoló társaimra. Sehol sem találtam eltérést. Kezdtem kissé tanácstalanná válni, miközben ők egyre vidámabbakká. Az istennyila csapjon ebbe az egészbe, gondoltam. Hogy kórusban röhögtek rajtam veszettül, az még csak hagyján, de szerfelett vidult a kis tökinca, a kényszerűen integrálódott szobavendég is, akire legszívesebben ráripakodtam volna, hogy csak ne verdessen olyan féktelenül a veréb ott, ahol a sasok csapkodnak. De ezzel egyszersmind el is árultam volna magam, tehát kesernyés szájízzel tovább kussoltam, bámultam bambán magam elé, közben ezerrel pörgött az agyam. Mi az isten találtak ki ezek, amire én még nem bukkantam rá? Talán nem is velem, hanem a holmimmal szórakoztak? A franc esne beléjük meg a hülye ötleteikbe...

S ekkor egy röpke pillanat erejéig letekintettem a padlóra — és megláttam.

A marhák mindkét lábamon körömlakkal pirosra festették a körmeimet. Ezen fetrengtek már vagy öt perce.

Egy pillanatra megrendültem — ez szerencsére nem látszódott rajtam —, egyben meg is könnyebbültem, hogy nem valami komolyabb trancsír, amit nehezebb volna orvosolnom. Pillantásom csupán érintette a padlót — és a lábaimat —, majd egyből tovasiklott. A szobát most már betöltötte a harsány röhögés, noha társaim úgy látták, én egyelőre nem szúrtam ki jeles művüket. Annál szórakoztatóbbnak találták az esetet.

— Mi a... mi az isten van veletek? — dörmögtem nagy vigyázva álmos, dorozmás hangon, annak az embernek a hangján, aki bár még nincs egészen magánál, a szeme láttára zajló, érthetetlen események mégis megszólalásra késztetik. — Rohadt jó kedvetek van, na... Talán... Talán ma nem kell kivonulnunk arra a kurva táblára?

Adtam a hülyét, amennyire csak tellett tőlem. Eközben végigfuttattam magamban az összes szóba jöhető lehetőséget, mármint arra nézvést, hogy a lelepleződés pillanatát, amire oly lelkesen várnak, miként is kerülhetném vagy legalább odázhatnám most el. A fene egye meg őket. Mitévő legyek? Lassan... lassan bevillant és összeállt a kép. De a siker előfeltétele és záloga továbbra is az autentikus szerepjátszás kellett legyen... Határoztam: én bizony végigszínészkedem. Megéri a rizikót — ha nekik megérte.

— A fene ütött belétek? — értetlenkedtem még mindig kábán, borongón mélázva, mialatt kibújtam pizsamámból. Letoltam az alsót is, és lerúgtam a földre, ültömből csak egy pillanatra emelkedve fel. Oldalt nyúltam a friss fehérneműkért, melyek kikészítve hevertek az éjjelin, remélve, azt nem vonták bele a tréfába, mert akkor az előadásomnak vége. Érintetlenek voltak, szerencsémre. Oda sem pillantva, automatikus mozdulatokkal, nagy kómásakat pillogva kezdtem öltözködni, miközben közeledtem a legveszélyesebb pillanathoz. Föl kellett vennem a zoknit, de oly módon, hogy oda se pillantsak, ám a mozdulat mindemellett ne lássék természetellenesnek, netán tőlem szokatlannak.

— Lányokkal voltatok az éjjel, vagy mi a szösz? — rögtönöztem nekik a sódert kellőképpen értetlenkedőn, és zoknimat, szememet makacsul rajtuk tartva, pillantásomat végigfuttatva valahányukon, most vakon szedtem ráncokba és húztam fel mindkét lábamra, művelet közben oda sem pillantva. Ez a szakasz ment amúgy a legkevésbé nehezen, hiszen nekem, anyám bedolgozó lévén, egy hónap alatt több zokni fordult meg a kezeim között, mint fog bármelyiküknek egész élete során. Huszonhárom éves koromig még azt sem tudtam, mi az a zoknimosás — mi otthon egy- vagy kétszeri használatot követően szemétbe dobtuk a lábharisnyát, mint mások a szalámivéget, és a hegyekben álló, már lekötött áruból újat vettünk. Társaim ekkor, látván rutinból abszolvált öltözködésemet, elképedve bámultak előbb rám, majd egymásra: nem hitték el, hogy remekül kivitelezett tervük most csődöt mondani látszik. De hamar ocsúdtak. — Hűha, mi lesz itt délután! Az ám! Eljön még a fürdés ideje! — érkeztek egymás után a bizakodó felkiáltások, most már abban a reményben, hogy a kezdetben csak belköri poénnak szánt ugratás immár kollégiumi méretekig duzzad majd, mikor melót követően megjövünk a földekről, s kollektíve a zuhanyozókba tódulunk. — Hát... azt én is megnézem! — rikkantotta egyikük kajánul, én meg, a még továbbra is álmos és félig vakon ruházkodó alak imágójában, konokul mit sem értettem az egészből. Mitől van ezeknek olyan fene jókedvük már a műszak kezdetén...? Dolgozni vonulunk, ezek meg itt fékevesztetten vigyorognak...

Ki érti őket?

Mint utóbb kiderült, K. Peti kvarcórájának halovány fénye mellett pedikűrözték meg és pingálták ki a lábujjaimat, habár amilyen mélyen én alszom, akár hollywood-i stúdiólámpák sugarába fogva is megcsinálhatták volna, ám ők ezt nem tudták. Most viszont kitartóan, csendes diadallal várják, hogy fáradságos munkájuk gyümölcse legalább délutánra beérjen.

Na, arra aztán várhattok, döntöttem el. Abból ti nem esztek.

Mégis étkezés következett, a szokásos. A reggelit olyan elképesztő sebességgel vágtam be, hogy még csak stoppert sem lett volna érdemes indítani annak méréséhez. Majd unott pofával kifordultam az ebédlőből, s amint eltűntem a szemük elől, az udvarra száguldottam, ahol a szélesre tárt nagykapukon át most tolattak be a busz és a tehergépkocsik. Kislisszoltam mellettük, átvágtam a főúton, és beestem a szembeni ABC-be — akkortájt még léteztek ilyenek, ha ez rémlik valakinek. Alibiből vásároltam egy kőkeménnyé ért Sportszeletet meg valami gyümölcsös cukorkát, mellé két csomag — ki tudja, mennyire lesz szükségem? — pézsét, de a szívem akkor dobogott igazán a torkomban, mikor meginterjúvoltam az egyik kiszolgálónőt: tartanak-e körömlakkoldót? Istenem, jó szerencsém, csak most el ne hagyjatok! — suttogtam magamban görcsös izgalomban. Nos, tartottak. A nő, anélkül, hogy részemről bármi mögöttes jellemferdülést feltételezett volna, az illatszeres részleg soványka polcaihoz vezetett, és rámutatott az ott sorakozó kétféle körömlakklemosó folyadékra. A drágábbat emeltem le, bízva abban, hogy az a hatékonyabb, még a napégette földeken nap nap utáni gyötrelmek árán kiérdemelt keresményem filléreit sem sajnálva rá, fizettem, az üvegcsét mélyen zsebrevágtam, s kezemben a csokival meg a cukorkával csatlakoztam a már az udvaron felfejlődő társulathoz. Buszra szálltunk, és nekivágtunk végre ennek a napnak is.

A tízórai idejét szemeltem ki kármentesítő akciómhoz, az ebédemet nem szívesen áldoztam volna be: annál azért bélpoklosabb alkat vagyok, imádok burkolni. Mikor a negyedórás pauza ideje elérkezett, gondosan felmérve, merről tolat a táblaszélhez a lajtoskocsi, én rögvest az ellenkező irányba kószáltam, s bevettem magam az imént megdolgozott tábla közepébe. Itt, ezen a részen épp jó termés ígérkezett, a kukorica fejmagasság fölé fejlődött, ergo biztos takarásban voltam, mikor vagy kétpercnyi rohamsétát követően a földre kuporodtam, és lefejtettem lábaimról a szolgálati egyenbakancsot. Nyár volt, ismétlem. Bakancs... És itt, ezen a ponton egy közbevető résszel kell szolgáljak. Adalék a személyes sorscsapásokhoz, melyek Pápán engem hullámokban értek.

Pár szót elébb erről az eddig még nem taglalt egyengúnyáról. Munkaruhánk két jellegzetes darabja az indigókék overáll és a rikító narancssárga póló volt — soha ennél praktikusabbat, vagy pláne dekoratívabbat! Mindkettőt szívből utáltuk. Egyik elferdített munkadalunk is (átszabva jócskán a Neoton-slágert) ezt énekelte meg — kórusban vonítottuk, miközben a vetéssorokat róttuk: "Nyááár van / Alig munkaruhában / Égetem magam / A napon. / Nyááár van / Benn a kukoricásban / A címert elhagyom, / Tudom. / És a pallér bátyánk szája / Ordításra tárva: / Szinte felfal a szemével, / Ajajaaaj. / Valahol Pápa-végen / A fullasztó napsütésben / Narancsvörös trikóm / Mééég tágítom... / Valaha, réges-régen / KISZ-es életemben / Nem gondoltam volna, / Hogy ilyen jóóóóóóóó..." A hanyatlón lemondó sorvég artikulálatlan utórezgései aztán gond nélkül elenyésztek a határ végtelenében. A minket felügyelő pallér tisztét a gazdaság főagronómusa vitte: szúrós szemű, szúrós bajszú manus, ki cikkcakkban inspiciálva töviről hegyire átnézte utánunk a sorokat, s ha nem elég alaposnak ítélte utócímerezési munkálatainkat, hát könyörtelenül visszaparancsolt valahányunkat a ránk kiosztott területre — s akkor kutyagolhattunk végig a végtelenbe vesző sorokon mégegyszer. Ítélete azután az aznapra — utólagosan — megállapított órabéren is jócskán kiütközött. Hiába, no, ez a kétkezi melósok diktatúrája, busongtunk kétértelműen, noha valójában legyintettünk az egészre. Mókának fogtuk fel, minthogy az is volt.

A kísérőnek brigádunk mellé rendelt tanárember — egyben barátunk — alkalmanként sutyi vodkával várt minket a sorok végén, s miközben a veremből hozatott, még üdítőn hűs görögdinnye frissen hasított szeletein osztozkodtunk az árok mentén, balladai hagyományokon nevelkedett köreinkben szájról szájra járt a butykos. Így azért ki lehetett bírni valahogy.

Csak mert maga a meló, már amennyit ökörködhettünk egymással a táblákat róva, igazából nem volt vészes, még a rekkenő hőség és a napsugarak veszett hőjét szivacsként magába szívó sötét munkaruha ellenére sem. Adtak ehhez a mezei örömködéshez sapkát is, amolyan Lenin-típusúra hajazót, s még valami könnyű anyagból szabott munkáskabátot is hordoztunk magunkkal, persze a nadrághoz konzekvensen passzoló sötétkéket — én nem is tudom, tán déli fagyra számítottak július végén, vagy mi a szösz. Mindegy. Urak dolga ez, sercintettünk megvetően, nem pedig a földeken verejtékező-görnyedő alkalmi pórnépé.

A dolgozó népet szolgáltuk. S ez dicsőség dolga. Ja.

Szó mint száz, sem a fejünkön doboló napsugarak, sem a szinte egész nap mozdulatlan kánikulai levegő, sem a munkatempó nem tudott igazából kikészíteni. Annál inkább egy ősi ellenségem, mely rovar e tájékon rajostul szárnyalt, támadott és mart: a böglyök. Isten a tudója, engem kiváltképp imádtak. Én ellenben nem imádtam őket, miként vérszívó hajlamukat sem nagyon kultiváltam. De ezek fürge és rendtanilag is ellenséges teremtmények voltak, a Nap heve szemlátomást még külön energiafröccsöt is juttatott beléjük, s ösztönös vérszomjuk a kiszemelt áldozat részéről tapasztalt ellenállás függvényében nőtt. Mind a felhőben párolgó verejték, mind a rikítón narancsszín munkatrikó mágnesként vonzotta őket. Ez már komoly veszedelem volt. Beletörődésre, önkéntes véradásra én mindenesetre nem voltam kapható. Kezdeti földerítőiket támadó hullámok követték. Mint a szélmalom, csapkodtam karjaimmal — ha támadt is olykor valami kósza szellet a vidéken akkortájt, azt csakis én kelthettem vaktában védekező had- és karmozdulataimmal... Mindhiába. Ezek a rohadékok, ezek a lódarázs méretű, rozsdamatt csíkozású szúrólegyek folyvást kifogtak rajtam. Vérem hullatásával áldoztam hát a magyar agráriumnak, s nem csupán verítékemével. Micsoda kitüntető, lelkesítő idea, de tényleg — hajdan hősi harcokban elvérzett elődök e honért elfolyt vére mellé hullhatott végre az enyém: kései, méltatlan utódé is. Fasza.

A kibírhatatlant persze én sem bírtam sokáig. A hőségen nem tudtam változtatni, az adott volt, gyakorlatilag kivédhetetlen. De ennek a véradó gyötrelemnek mihamar véget kellett vessek. Nem kínálkozott más megoldás: bár hétágra tűzött a Nap, és noha amúgy sem volt könnyű elviselni ezt a tökéletesen unpraktik szerelést, mit egyengúnyának kaptunk — én bizony fogtam a sötétkék munkakabátot, nyakig begombolkoztam, ujjainak felhajtott szárát teljesen leeresztettem úgy, hogy egyszersmind befedtem azzal a kézfejemet is, elmaradhatatlan vászonzsebkendőmet vadnyugati haramiák módjára a szám elé kötöttem, majd a munkavédelmi sapkát mélyen a homlokomba húzva vágtam neki a veszedelemes soroknak. A dögök így már csak az arcomat támadhatták, azt pedig néhány kéretlen legyintéssel semlegesítettem. Nem mondom, még így sem volt az ad hoc jelleggel kialakított védelem száz százalékos: társaim által ugyancsak megcsodáltan, késő őszre öltözködve a nyári hőszezon és a forróságtól remegő levegő horizontján elenyésző kukoricatábla kellős közepén — de legalább a támadható testfelületet a minimumra csökkentettem. A víz persze dőlt rólam, mint annak rendje, s igenyöst a nem éppen sovány kosztolás mellett is leadhattam ilyenkor pár kilót, de hát a cél, ugye, szentesíti az eszközt, legalábbis mifelénk így tartják.

Nem a ruha teszi az embert — csikorgattam a fogamat, miközben szünet nélkül fülembe zúgott a vérem vámját követelő böglyök garmada. Most viszont, a tábla közepén csücsülve, mikor lehántottam lábaimról a fentebb már csodálkozás tárgyává tett bakancsot, nem volt érkezésem holmi böglyökkel törődni. Magasabb célról volt itt szó. Sebtiben lerángattam a centrifuga után kiáltó zoknikat is, majd lecsavarva a fiola kupakját, nekiláttam egy átnedvesített papírzsebkendővel körmeimről lesikálni a lakkot. Percekbe telt, mire végeztem, mely minutumok vérszívás közben szinte már óráknak tűntek, viszont megérte: a rekultiváció végére teljes felületükben alapszínen pompáztak lábujjaim, ráadásul így kiszellőztettem kissé a lábamat is, az őket gyötrő lábbelit is. Sietve visszavedlettem ártalmatlan idénymunkásnak, majd az utánam zúduló ármádiától kergetve visszarohantam az erdőszélre, ahol a gazdaság emberei már nagyban pakoltak. A tízórairól persze lemaradtam. Csodálkozva méregettek, s kérdezték, merre jártam. Vállat vontam, és előadtam a fedőtörténetet: egy másik részre vártam a szállítmányt, ott dekkoltam, az nem jött, hát visszaindultam megkeresni a többieket. S íme, ha későn is, de megleltem őket. Jót röhögtek hülyeségemen, majd elporzottak onnan, mi pedig állhattunk bele a táblába megint. Indult a hajtás déli egyig.

Nekem valahogy könnyebben ment a munka, mint eddig bármikor. A lelkem dalolt. Tudtam valamit, amit a többiek nem. És tudtam azt is, hogy ők nem tudják, miközben úgy hiszik, hogy ők tudják, amit én nem — de ebben tévednek. Érdekes játék ez, kivált, ha tudja az ember, hogy épp ő van nyeregben. Vígan tépdestem hát a nekem kijelölt sorban a címereket, és ma valahogy a társaimnak is mintha könnyedebben ment volna, mint máskor. Nem szóltak, de a hibrid tengerében haladva, koronként sokatmondóan egymásra villant a tekintetük. Talán valami titkuk volt, amit őriztek magukban, maguknak... Ki tudhatja? Szemlátomást mindenkit doppingolt valami rejtélyes plusz. Nyilván a töretlen elhivatottság államunk és népünk jóléte iránt. Persze ez csak tipp...

Az ember csupa titok.

Végre-valahára véget ért a műszak. A nyelvünk lógott ki, ám visszaúton a sugárban szánkba fecskendezett szikvíz kelleme gyorsan magunkhoz térített minket. Befordultunk a kolesz udvarára, fellihegtünk az emeletre, benyomultunk a szobába, és miután kipihegtük magunkat, nekiálltunk vetkezni. A többiek ezt most mintha kalákában óhajtották volna csinálni: szinte körbevettek, mindegyikük közelebb nyomult hozzám, és ímmel-ámmal vetkőzve ugyan, mégis sanda mosollyal lesték, én hogyan rángatom le magamról áttizzadt gönceimet, de leginkább bakancsomat és zoknimat. Nyilvánvalónak látszott, bárhogy húzom is az időt, bárhogy kitartom is a drámai feszültséget, egyszer csak le kell vetnem lábamról a harisnyát. Már szinte szuggerálták, úgy várták a pillanatot.

Becsülettel meg kell valljam, csődöt mondtam. A terv készen állt, a terv kudarcot vallott. Önuralmam arra elegendőnek bizonyult, hogy némán és az irántam megnyilvánuló, frisskeletű figyelem felett némiképp csodálkozva, már-már irritáló nyugalommal lehántsam magamról mind a munkaruhát: le az utolsó szálig, majd rezzenéstelen arccal törölközőbe csavarjam derekam, és a szappant magamhoz véve nekiinduljak az ajtónak, a fürdő felé igyekezve. Menetközben rájuk lestem. Azokat a döbbent pillantásokat sosem felejtem el. Láttam, hogy egy pillanatra tényleg megáll az eszük: egyszerűen nem érték fel aggyal, amit láttak. De akkorra már én is kutyául fáradt voltam az egész napi robottól, meg is könnyebbültem, hiszen ad hoc kiötlött éceszemet végül csak sikerre vittem — pár lépést követően megálltam hát, megfordultam és elnevettem magam:

— Csak nem hiszitek, hogy nem szúrtam ki reggel, mit műveltetek?! Szépen is volnánk... Szereztem körömlakkoldót, és a kukoricásban lecsutakoltam a lábam. Gyerekek, gyerekek — csóváltam a fejem túlméretezett vigyorral, amely, ha a fülem nem állta volna útját, simán körbeszaladja azt —, hát ennyire ostobának hittetek...

Nem mondhatnám, hogy felemelő pillanatokat szereztem nekik ezzel a híradással.

— Csabi, bazmeg... — adott hangot lankadt, szemrehányó hangon az általános csüggedésnek Sanyi barátom. — Hogy te... Pajtás! Így elszúrni...
— Nem tudod, mit vétettél — vette át a szót letargikus hangnemben Gábor, az ikrek másika. — Egész nap csak ez tartotta bennünk a lelket odakinn... Hogy mikor megjövünk... Áhh! Ez... Ez nem volt szép.
Meglehet. De legalább tanulságosnak bizonyult.
— A bajtársiasság minimum kétoldalú — felelhettem volna a panaszkodásukra egy kissé galádul, egy kissé hegyesen, már ha az elkeseredésük mellé még ki is akartam volna oktatni őket. Nem akartam: tényleg nem. Megvontam a vállam, legyintettem, majd kilépve a folyosóra, a fürdő felé fordultam. Egy ilyen nap után duplán kell a zuhany, és — fújtam egyet — lehetőleg hideg. Az. Kell is ilyenkor. Mások már megkapták.

Így esett az építőtábor Pápán, 1988-nak, az utolsó cuccalista békeévnek derekán, amikor én még, mondhatjuk, kissrác voltam. Vagy... nem is annyira kicsi már.