Fullextra.hu

:
Szeptembert írunk ismét. (Jól hangzik ez így januárban, nemde? Különösen, ahogy az időjárás mostanság játszik velünk.) Nagy dolog... Ma ez egy sima ősz csupán. De egykor... Hajdanán, jó másfél évtizede ez a hónap egészen mást jelentett nekem, mint az ősz ismételt beköszöntét, vagy épp az iskolakezdést, amit azért elég hamar visszasírtam. Mert mikor máskor, ha nem utóbb?!

Írásom tendenciózus. Magamban leszámoltam már atomfizikával, kozmogóniával, részecskeelmélettel, s hagyom mindezt nálamnál avatottabb elmékre. Prózai töredék következik az életemből: szimpla, egyfenekű sztori. Jellegéből adódóan az allegorikus vonulat benne a legkevesebb. Voltam valaha, rég, egyetlen darab baka: a Néphadsereg nevű mén, amivel túl sokra az ember már akkor sem mén, parancsra széjjelhányt abraka... Habár minden költőiséget alapból mellőző státusom kopasznak definiált, és noha e titulusra eleinte valóban rá is szolgáltam, mégis: idővel szépen szaporodtak az élmények, melyek mindegyikétől bizony égnek meredt az a mégoly kevéske hajam is, mit a tábori borbély kegyetlen, birkanyíró rutinja meghagyott.

Híre járta már a gimi végeztével is, hogy erre a fejlődéstani malőrre férfiembernek számítania kell. Tudtuk, hallottuk, talán még fel is fogtuk. Őszinte leszek: számított rá a franc. Savát-borsát, legjavát az életnek a szembenállás íze adta, adja. Bárkit elérhet a létező szocializmus hatalmi túlnyújtózása, épp csak engem magamat nem — gondoltuk mindannyian, egyenként, minden józan alapot nélkülöző lelki békénk közepette. Behívó... Bármi efféle veszedelemtől védettnek éreztük magunkat. Valahányan egyetemre, főiskolára készültünk és kerültünk, én pedig, valami különös ötlettől vezérelten, teológiára mentem. Isten tudná csak megmondani, valójában miért. Nos — ha Ő meg ennyire tudja, akkor én már nem is kérdeztem rá.

Ha jómagam nem is, katonáék mindenesetre tudták, legalábbis tudni vélték a történések pontos okát, mikéntjét. Úgy döntöttek, betagozódnak a kronológiába. Kilencen voltunk fiúk az osztályban, utunk a matúra végeztével szerteágazott, el az ország legtávolabbi pontjaira, univerzitásokra — kettőnket mégis kiragadott, akárcsak esetlen galambfiókot a sólyom vérszomja a csapatból, a Néphadsereg késő szocialista kori hon- és béketábor-védelmi törekvése. Mikor a behívót kézhez kaptam, fanyar mosollyal végignéztem magamon: hogy miért épp velem kívánja az állami főhatalom megvédetni a hazát, nem értettem. Tükör elé cövekeltem, de a kép csak egyre homályosabb lett általa. Ott álltam egy rusnya papírral, azon a kapott direktíva, megfellebezhetetlen, s én még csak azt sem mondhattam: pardon, nem erre születtem. A sorozáson "A" kategóriába minősítettek, ergo nem volt apelláta.

Úgy éreztem, ez az a szükség, amiből most baromira nem akarok magamnak erényt kovácsolni.

Az Angol utcában kellett gyülekeznünk, alig száz méterre csupán a teosz épületétől, valami művház udvarán. A pillanatnyi földrajzi közelség ellenére ez most jókora kitérőnek ígérkezett. 1989. augusztusának utolsó napjait írtuk akkoriban, én frissen és kipihenten érkeztem meg Gyenesdiásról, az evangélikus táborból, ahol olyan csókákkal lehettem együtt, mint későbbi évfolyamtársam, Buzsó, a papcsaládból sarjadt egzisztencialista filozófus, meg Sulyán Gergő, a veszett kan. Egyikük vagy jó évtizedig kutatta az igaz szerelmet, míg három, egymást követő kapcsolatának fölemésztése árán rálelt, másikuk viszont eleve nem adott az ilyesmire, és későbbi érzelmi viszonyulásom pádimentumát vetette meg azzal a gyakorlatias felfogásával, miszerint nem is érdemes lányokat hajkurászni: koraérett bakfisokat, szemtelen csitriket — egyedül az asszonyokban van fantázia, azok már tudják, mi a szerelem, mi az ölelés kéje, forsza, s mi a ragaszkodás. Hátrányomul a továbbiakban semmi esetre sem szolgált, amit Gergő barátom e témában elém tárt. De az egy másik történet már.

Buzsóval akkor együtt vonultunk be — Sulyánék frakkját, mivel naptár szerint még nem voltak nagykorúak, csak egy fél évvel később kapták el. Akkor már csak fél évre, azaz a végén együtt szereltünk le.

Az Angol utca e jeles épületének udvaráról azon a jeles napon egy tágas, csarnokszerű tornaterembe vonultunk, ahol meg kellett válnunk civil előéletünk mindahány kellékétől, kivéve egyelőre a ruházatot, amit viseltünk. Személyi, jogosítvány, útlevél — mind-mind ment megőrzésre, letétbe, katonai pályafutásunk ugyanis, mit a sereg reményei szerint nemsokára megkezdünk, nem igényelte ezeket a világi hívságokat. Mindahányunkat név szerint szólítottak, pontosabban szólva egy-egy nevet valami női név követett, így kiáltoztak utánunk — csodálkoztam is váltig azzal a nagy eszemmel, hogy csupa férfi (na jó: ifjak) közt miért keresne bárki nőket. Csak a magam nevénél ókumláltam ki a megfejtést: a szólításnál elhangzott női nevek jó anyáinkat takarták, ez ugyanis egyértelműen jelölte az illetőt, akire a beosztás vonatkozott. Gondolom, abból indultak ki, születhetett egy évfolyamban két tök egyforma nevű srác is akár, akiket a maguk rengeteg eszével egyazon bevonultatási gyülekezőhelyre invitáltak, de hogy mindkettőjük anyját ugyanúgy nevezzék, annak a szcenáriónak még rendkívül fantáziadús katonáék sem adta túl sok esélyt.

Buszra szálltunk valahányan, minden egyes járgányba jutott tiszt kisérőnek dögivel. Talán hogy a kilencvenes menettempó mellett valamiképp el ne szállingózzunk. Mivé lenne a magyar haderő nélkülünk... Vagy pláne a béketábor! Száguldottunk a négyesen. Kissé kábult fővel meredtem ki az ablakon — csak e percek és órák alatt forgattam meg magamban, és próbáltam lassan megemészteni a szikár tényt: bevonultam. Tétován idéztem fel a két nappal korábbi búcsúest mindahány mozzanatát. Seggrészegre ittuk magunkat a fiúkkal. A helyi hotel bárjában indítottuk a kanmurit, de onnan a záróra okán hamar távoznunk kellett. Miközben a Stop Bár felé vonultunk, betértünk az utcába is, ahol a szülői ház áll. Menetközben, még az utca elején, a Maár porta előtti Polski Fiatot — lévén az sebességben, kézifék nélkül hagyva — néhány toló-vonó manőverrel átráncigáltuk az utca túloldalára, két közel eső fa közé ékelve, de oly módon, hogy sofőr legyen a talpán, aki azzal onnan kiáll. Beugrottunk apámékhoz — a fiúk mind a mai napig emlegetik az apám érlelte és akkortájt fejtette meggybort, amitől néhányan még a helyszínen fejre álltak, majd meg rohanvást látogatták a vécét, illetve a fürdőszoba mosdókagylóját. Jómagam elnézően mosolyogtam ezen: én nem fogyasztottam a veszedelmes itókából, tisztában lévén már a csalfa ital brutális hatásával. Támolyogva és egymást lehetőség szerint támogatva vonultunk tova, hogy a tivornyát a Stopban folytassuk. Maár őrnagy, miután késői akciónk zajára riadt legszebb álmából, és hát meglehetősen sokáig tartott neki kikecmeregni a kocsival a kutyaszorítóból, a harmadik keresztutca torkolatánál vágott elibénk. Nagyvonalú elnézéssel kikerültük a kocsit, és nyomultunk tovább. Ő visszafarolt, a következő utcánál megismételte az akciófilmes manővert, csak most már ki is szállt, hogy jelenlétének némi nyomatékot adjon. Valami kétperces lelki fröccs következett, amit azzal zárt a jó őrnagy, hogy ő igazán toleráns az ifjú kor kicsapongásai, túlkapásai láttán is, de lányai — akkor már csak volt — osztálytársaitól mégiscsak elvárna annyit, hogy még italos fejjel is meg tudjuk különböztetni a jó mókát a vagyon elleni bűncselekménytől. Vagy valami hasonló... A vagyont ez esetben tehát a Polski Fiatra értette, s mi minden megmaradt komolyságunkat latba vetettük, hogy tiszteletlenül a képébe ne röhögjünk. Miután népjobbító paláverének véget vetett, háborgó lélekkel kifarolt az éjszakai, töküres főútra, és elhajtott.

Az eset nem igényelt különösebb kommentárt. Vállat vontunk, és mentünk a már bennünk dolgozó maligánfokra ráinni. Nem időztünk túl sokáig a Stopban. Szegény Sanyi barátom időközben kidőlt, már odajövet is gólyavisziafiát-fogásban ücsörögve szállítottuk, most meg vonszolhattuk haza jó anyjához. A csenevész, vékonypénzű srácnak nem is a tömege volt veszedelmes, hanem az út hossza: Alagon lakott, odáig legyalogolni még józanul sem valami könnyed menet, hát még így, szeszáztatottan és jó hatvankilónyi magatehetetlen testet cígölve. Peti barátom, akit Meláknak hívtunk és én alkottuk az alkalmi riksát, míg a nyakunkba csak meglehetősen lanyhán, erőtlenül kapaszkodó Sanyit a Kapusok felváltva támasztották, nehogy előrebukjon vagy hanyatt essen. Kész csoda, valóságos atletikus teljesítmény volt, hogy a házukig értünk. Szüleit pár szóval megnyugtattuk, hogy semmi komolyabb baja a fiuknak nincsen, mint a belétöltött alkohol feletti kábulat. Miután felebaráti kötelességünket híven teljesítettük, hazaszédelegtünk magunk is. Semmi értelme a berúgásnak, tökigaz, de a józan élet is csak halálra visz, voltaképp egykutya hát.

Akkor tehát katona leszek, menthetetlenül. Ezt most már bizton elkönyvelhettem. Ostobságnak véltem az egész hivatalos igyekezetet. Ma talán van már némi értelme a haderőnek, hivatásos és szerződéses szisztémában. Akkoriban, 1989. augusztusában viszont friss érettségizettként és előfelvételisként hurcoltak kéretlenül honvédelemre, mely megpróbáltatásról szaftos adomát ugyan hallhattam eleget, ám valójában a leghaloványabb elképzelésem sem lehetett arról, miként fest majd ez az egész buli belülről. Féltem, de legalábbis aggódtam. Úgy éreztem, van is rá okom. Egyik, akkorra már rég obsitos családtagom sem kimondott élményfürdőként írta le nekem tulajdon katonaéveit.

"Öcsi, idehallgass — kezdte intelmeit unokafivérem, aki hajdan kiemelt sportolóként vonult be, akkor még két egész esztendőre, s hogy ez a kaland mennyire viselte meg őkelmét, arra nézve legyen elég annyit lejegyeznem, hogy társai és az altisztek egyaránt Bengának becézték —, a sereget nagyobb szívatások nélkül két módon úszhatod csak meg. Vagy vagabund leszel, rámenős vagány, aki minden balhét bevállal, és tesz az egészre." Erről tüstént lebeszéltem magam, a természetem merőben másmilyen. "Vagy adod a totál hülyét, föl sem veszed, ha basztatnak, s akkor előbb-utóbb mint reménytelen esetről leszállnak rólad. Akkor kibekkelheted." Így szólt hát Gabi bátyám. A hozzávetőleg egyetlen másodpercnyi töprengést követően, mit a döntésre szántam, nem volt kérdéses előttem, melyik stratégiát volna tanácsos követnem. Még csak tükör elé sem kellett ehhez állanom — ugyanis volt odahaza fényképem magamról. Adom a hülyét, az menni fog.

Ceglédre, a kiképzési helyőrségre érkezve — a laktanya jóval a város határán kívül állt — átgurultunk a beléptetési kapun, s az egy jó időre bezárult mögöttünk. Miután katonás tempójú noszogatás mellett végre lekecmeregtünk a buszról, hosszadalmas procedúra következett. Egyéni belátásuk és a kezükbe adott listák alapján az altisztek csoportokra bontottak minket, majd ki-ki egy-egy ilyen szakasz élére állva, eligazítási pontokra kalauzoltak. Katonai göncöt kaptunk: kiképzőruhát, méretre (ha akadt) bakancsot, szíjat, kanálgépet, egyenkulacsot, gyalogsági ásót s minden efféle nyalánkságot, amire csak az elkövetkezendőkben szükségünk lehet. Nem vágtam magam hanyatt a gyönyörtől, mikor átvedlettem. Lógott rajtam a gúnya, mint tehénen a gatya. Civil ruházatunkat zsákba köllött gyömöszkölnünk, azt lepecsételték, felcímkézték, postára dobták, s innen kezdve létünk minden téren a hadseregtől függött. Tán sosem voltam kiszolgáltatottabb életemben, mint ezen a napon.

Megkaptuk a rajbeosztásunkat, ütegenként felosztották a társulatot. Az én besorolásomban nem volt sok köszönet. Valami vadbarom proligyerek keze alá kerültem sokadmagammal, aki például a világ legtermészetesebb és legnépidemokratikusabb módján döntötte el, mi legyen az üteg harci nótája. Közölte velünk, hogy mi az és kész. Az Amúri partizánok dala, naná. Külön élvezetet okozhatott neki, hogy az alá rendelt gyülevészben, amiből idővel üteget kellene formálnia, szép számban akadtak teológushallgatók, s nincs is annál nagyobb élvezet, mint mikor egy papnövendékkel efféle örökzöldeket daloltatnak. Ugyan részemről a dallal semmi gond nem volt: sajátos dallamuk kelleme okán én már a suliban is vígan fújtam a teljes orosz repertoárt — de mondjuk így, parancsra, már nem esett olyan fenemód jól. Mielőbbi és szívélyes megrohadást kívántam drága rajparancsnokunknak, persze csak magamban, mert nem vagyok az a kimondott öngyilkos típus, majd ezt követően nyugovóra hajtottam tarrá nyírt fejemet.

A kiképzés első napjai bensőséges légkörben teltek, ismerkedtünk egymással. Mármint a kiképző gárda a bevonultatottak idegi és fizikai teherbírásával. Két vagy három nap telt el így, még az órák is heteknek tűntek. Ám egy szép napon fordult egyet a világ: minden ütegből, így a magaméból is kiemelték a teológusnövendékeket, és egy külön üteget alkottak belőlünk. A legnormálisabb tiszteket, altiszteket kaptuk kiképzési parancsnokság gyanánt, majd miután az összeismerkedés meghitt óráján túlestünk, mehettünk magunknak új körletet kialakítani. Egy szinte üresen álló épületszárny egyik lepukkant emeletét kellett gatyába rázzuk, kicsinosítsuk, feldekoráljuk. Hálókörlet, ügyeletes őrség terme, klubszoba satöbbi. Volt abban tarokk-kártya, sakk, csocsó, rexasztal, színes televízió. Épp csak a minigolf és a bárpult hiányzott.

Az alapkiképzés közben haladt a maga útján. A ténynek, hogy ezt valamennyire megúszhattam, maga a haderő adta okát. Hogy az újdonatúj katonai bakancsot annak tartósabb használata előtt jól meg kell taposni, a kérgét repedezettre kell ugrálni, szekrény alá kell gyűrni éjszakára, minderről nekem fogalmam sem volt. Így esett a baj, s fordult aztán szerencsés végkimenetbe. Az egyik reggeli (reggeli?! — hajnali) tornaórát követően, amit sportfelszerelésben tudtunk le, a kiképő altiszt úgy határozott, ugyanezt folytatjuk, csak immár menetfelszerelésben. Sürgős átvedlés katonaiba, aztán hajrá.

Párszor körbeügettük a gyakorlópályát, a maga négyszáz méter hosszával, s már közben éreztem, ennek jó vége nem lesz. Az utolsó negyedórát már bicegve teljesítettem, majd azon nyomban a gyengélkedőre jelentkeztem, orvosi vizsgálatra. A sarkamon az új bakancs nemhogy a bőrt, de még a húst is leradírozta: csontig reszelte, mélyítette az ilyenkor megszokott sebet. Mázlim volt. Egy éppúgy besorozott, fiatal orvos elé kerültem, aki ránézett erre a harci sérülésre, lefertőtlenítette, gézzel meg effélével többszörösen leragasztotta, aztán két hét hosszára fölmentett mindennemű — tehát minden(!) — fizikai kiképzés alól. Ülhettem az elméleti oktatásokon. Se reggeli torna, se alaki kiképzés, se lőgyakorlatok, se menetfelszerelésben rohangászás a laktanyán kívül és belül. Egyáltalán: az étkezésre gyalogláson túl semmi, de semmi. Élveztem.

Hogy a garnizonban az ispotály a legkellemesebb hely, hamar kitapasztaltam. Éltem is az alkalommal, mikor csak kellett vagy lehetett.

Különböző okok folytán persze mindig voltunk páran, akiket az orvosi önkény kiemelt a napi tortúra tombolásából, de ez az én példa nélkül álló, huzamos lógásom kezdett szemet szúrni. A tiszteknek tán nem is annyira, de velem egyívású kenyereseimnek már inkább. Takarodó este tízkor. Riadó tizenegykor, hogy csak hadd szokják a rekruták az effélét. Kincstári pizsama le, angyalbőr fel. Öv, kulacs, gyalogsági ásólapát, vegyvédelmi kacatok, gázálarc... Három perc volt a felfejlődési szintidő. Ezalatt mindenki militáris glancba vágta magát és felsorakozott. Irány ki az éjszakába. Gyakorlatok, saját magad be-, aztán kiásása, vezényszavakra történő reagálási készség fejlesztése, miegymás. Ahogy ez dukál. Hajnali három tájt jöttek vissza a srácok — mit jöttek! Ténferegtek, szédelegtek, volt, aki az összecsuklás határán támolygott. Jómagam mindig is vonzódtam az abszurdhoz, ilyenkor félálomban felkönyököltem a tábori ágyon, és őszinte érdeklődéssel tudakoltam: "Na, fiúk, milyen volt?" Nos. Menten összeomlana a site, ha most ideidézném az erre a szívélyes kérdésemre kapott válaszokat. Teológusok, mikor kihozzák őket a sodrukból, tudják csak istenigazában cifrázni...

Maradjunk annyiban, legalább negyedórán át nem szerettek. Aztán meg úgyis elaludtak. Serkenés fél hatkor. Ajtó kivágódik, villanyfény gyúl, élesen és bántón, tisztesek hangja harsan, mint harci kürtök riadása: "Jó reggelt, bajtársak, ébresztő, fel!!" Egy szuszra elhadarva, akárcsak a liturgikus kántálás menetében egy igehely idézése. De legalább nem "elvtársak" voltunk már, mint mondjuk az előző garnitúra, s persze vissza mindegyik egészen negyvenkilencig, mikor ennek divatja lett...

A többiek nap mint nap épültek testben és tudásban, szerzették nyakra-főre a harci gyakorlatot, én meg bekkeltem szép csendben. Igazságtalan felosztás volt, tény, de hát ugyan hol van igazság ezen a sárgolyóbison?! Na ugye...

A kéthetes mentesség leteltének reggelén a napiparancs kiadására felsorakozott valahány altiszt és tiszt szeme mintha csak engem keresett volna. Sanda gyanú volt csupán, mégis lehetett benne valami. László honvéd, lépjen ki! Isteneteket, gondoltam, ez nem kezdődik valami jól. Kéjesen kitartott élvezettel most az ütegparancsnok állt elém. Egy pillanatra farkasszemet néztünk, de az alá-fölérendeltségi viszony merőben tiszta képlete engem hamar meghátrálásra késztetett. Letekintett a kezében tartott eligazítási papírra, és monoton hangon elmormolta abból, hogy mai nappal mintha lejárt volna a felmentésem. Azaz sehogy nem érti, miért nem lát engem éppúgy tornaruhában, mint látja pedig valahány bajtársamat. Még csak nem is nyelhettem erre egy hangosat, igaza volt. Hozzászoktam már a jóhoz, s gondoltam, egyben ők is. Mert hát minek status quo-t háborgatni... Vastagon tévedtem. Usgyi vissza hát, átöltözni. S ekkor kezdődött számomra az a vesszőfutás, amihez a többiek addigra már hozzáedződtek, ami felfejlesztett fizikai kondíciójuk révén napi rutinjukká vált.

Isten tényleg nem ver bottal.

A lemaradást nehéz volt pótolni. Megszenvedtem. Ment, persze, nem mondom én, hogy nem, épp csak kínkeservvel teljesítettem a többiek szintjét, s lélekszakadva futottam az általuk addigra már elsajátítottak után.

Mindahányan protestánsok voltunk: harminc refi, velem együtt hat luteránus, egy baptista — de Isten csudájára akadt valahogy egy római katolikus tanonc is. A római egyház valahogy elkeverhette a sereggel a dolgot, és bár őket valahányukat egységesen Hódmezővásárhelyre zsuppolták, ez a srác mégis közénk keveredett. P. Feri hatalmasra nőtt, megtermett gyerek volt, s mellé oly jámbor, hogy akárki fát vághatott volna a hátán. Apró, kereklencsés szemüvege mögül a világegyetem legártatlanabb, leginkább jóindulattal telt pillantása vetődött reánk, anyaszentegyház-tagadókra, a hadseregre, voltaképp az egész istenverte világra. Jó cimbora volt: egy bántó szót, egyetlen gáncsos megjegyzést sem hallhattunk tőle. Mindenben benne volt, szerényen bár, de sosem vonakodva. Igazi bajtársnak bizonyult.

Három hetébe tellett Esztergomnak, hogy valahogy kisüsse, egy elkallódott teológusa renegát protestánsok közt sínylődik, erre fel a hadügyben rögvest intézkedtek. P. Ferit kiemelték a már összeszokott csapatból, s Mezővásárhelyre vitték át. Legközelebb akkor láttuk csak, mikor már eskütétel után az egész ceglédi kompániát egy menetben levitték a mezővásárhelyi helyőrségbe, amolyan ökumenikus összeröffenésre, pajtási szintű ismerkedésre. Vallásközi piknikre. Jókat dumáltunk a katolikus srácokkal, Ferit régi ismerősként veregettük hátba, amit ő békésen tűrt, s módfelett csodálkoztunk, mennyire bele képes nyúlni a klérus a magyar hadrendbe. Olyan különtermük volt nekik odalenn, hogy a nyálunk elcsöppent láttán, például a legmodernebb Yamaha szintetizátor mellett kedvükre énekelgethettek könnyedebb dallamvezetésű, karizmatikus dalokat.

Élénk beszélgetéseinkbe olcsó, alkalom szülte poénok is vegyültek. "Nálunk meglehetősen sok teoszos már eleve papi családból érkezett. Érdekes, hogy nálatok szinte egy ilyen sincs..." Nyájas mosoly erre: "Jól is nézne ki!" Hát ez az, pont azért emlegettük fel.

A politikai tiszt, magyarán a helyi kiszerelésű pártfunkci szerepét egy őrnagy vitte Cegléden. Anakronizmus a csúcson, avagy nomen mégsem est omen — Gróf Bélának hívták. Érdekes csóka volt, afféle kun típus, markáns arcél, hollófekete haj, tömött, fekete bajusz, kisportolt alkat. A változó idők szelét ő is megérezte. Arról eleve letett, hogy minket, elvetemült istenhívőket átneveljen, hát inkább névleges szerepéhez híven járt el velünk: biztosította a szabad bejárást a könyvtárba. Én például akkor és ott, a ceglédi katonai laktanya olvasótermében kaptam kezembe és forgattam Orwell 1984 c. művét. Meg a Robur néven kiadott sci-fi magazint, minek révén a Jedi kristály címen vitt epizódközi fantazmagóriával ismerkedtem behatóan. Meg sok más egyébbel... Mindez hasznosnak bizonyult, az éjszakai rohangálásoknál mindenesetre hasznosabbnak. Kényelmesebbnek is...

Talán nem kellene minden ott esett és átélt kalandomról egy lélegzetvétellel számot adnom — ennek megfelelőbb formája egy novella, de leginkább egy kisregény lehetne. Buzsóról mégis szót kell ejtsek, mintegy zárásként csak, mint aki az általános katonai elvárásokhoz mérten már eleve zakkantnak tartott teoszos társulat legkirívóbb példányának bizonyult. Díszpéldányának... Csak egyetlen eset, mi híven jellemzi az ő tök egyedi viszonyulását ehhez az egész katonai bohóckodáshoz. Fejfödő nélkül egy lépést sem lehetett tennünk, a Bocskai-sapka mindig rajtunk volt — azt legfeljebb parancsra kaphattuk le, s fűztük akkor vagy a derékszíjba, vagy a vállpánt alá. Ez volt ennek a szabott rendje. No hát. Egy szép őszi napon reggeli eligazítás: immár torna után, vagyis tetőtől talpig katonai gyakorlóban feszítünk valahányan. Libasorban vonulnak a delikvensek kobakjai, valahányon előírásszerűen sapka. De hopp, nini! Egy fedetlen fő tarkállik a mezőnyben. Köpcös, kisgömböc-szerű törzsőrmester odagurul, kitelt holdvilágarcát ráemeli, szemrevételezi a renitenst. Hát persze, hogy Buzsó, ki lehetne más... Altiszt kajánul sandít a termetes legényre, az meg nagy ártatlanul visszabámul rá. Így méregetik egymást másodpercekig, szemlátomást a legnagyobb egyetértésben, míg csak a sorból elfojtott kuncogás pissze nem hallik. A törzs ekkor úgy dönt, véget vet az idillnek.
— Hol a sapkája, honvéd?
Szegény Buzsó először a fejéhez nyúl, feltételezve, hogy hát ott lehet az, épp csak a törzsőrmester fél méterről látáshibás, de miután ott nem leli, tanácstalanul megvakarja az üstökét.
— Tyű — elemzi a maga örökös, elhagyhatatlan szófordulatával a helyzetet. — Hát... A körletben hagytam, úgy látszik.
Van annyi lélekjelenléte, hogy ne szobát mondjon. Valaki a sorban nyikkan egyet, de azon nyomban a szájára tapasztja a kezét.
— Tényleg úgy látszik — hagyja helyben a felismerést kenetteljesen a törzs. — Csákót meg mégsem hajtogathatok magának... Talán fáradjon vissza érte, és azzal együtt álljon csatasorba ismét. Megtenné, honvéd?
Alig bírunk magunkkal, izzadva erőlködünk, mert a nyílt röhögést azonnali megtorlás követné. De rohadt nehéz visszanyelni. Buzsónak aztán jó napja néz ki.
— Igenis, értettem.
Buzsó sorból ki, szálfaegyenes-katonásan, ahogy azt a rendtartás és az alaki fegyelem megköveteli. Benyit a kisebbik körletbe, hol szállása van. Törzsőrmester, míg szórakozott társunk rendbeszedi magát odabent, pár szóval eligazítást eszközöl. Ki hová indul, beosztása szerint... Kilincs zörren, feltárul a körletajtó, Buzsó parádés léptekkel integrálódik újfent a sorba. Oktatófilmre lehetne venni, ahogy csinálja. Tökéletes forduló, kifogástalan hapták. Épp csak... Jézus, ez most vicc?! Nem hiszünk a szemünknek. A törzsőrmester feje előbb bíbor lesz, aztán lila. Ez a kopasz most szórakozik vele? Mi meg, fegyelem ide, megtorlás oda, kórusban röhögünk.

Buzsó fején továbbra sincs sapka.
Hát ilyen nincsen.

Amíg beért a hálókörletbe — két lépés volt —, egyszerűen elfelejtette, miért is zavarták vissza. Odabent aztán, mint később kiderült, végignézett magán, nagy nyugodtan konstatálta, hogy vele minden rendben, minden előírásszerűen áll rajta, tehát visszatért az eligazításra. Aztán csak állt nagy jámborul, és pislogott... Jó időbe telt, mire a törzs elhitte neki, hogy valóban síkhülye a katonásdihoz, s nem pedig őt akarja szívatni — szerencséje, mert ez utóbbit megkeserülte volna. Mindenesetre megúszta, a történetből meg papi szállóige lett.

Derék barátom ma felszentelt lelkész, és legkisebb lányom fejét már ő tartotta keresztvíz alá. Ahogy azt köll, sapka nékül.

Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Mi pedig... hát, mi pedig még rá is játszunk olykor. De ez így jó, végtére is így kerek.

Dunakeszi, 2007. szeptember