Fullextra.hu

:
"Ajánlom Légrádi Márton emlékének, aki másfél esztendővel élte csak túl, hogy leszerelt. Teherautó-baleset vétlen résztvevője és áldozata lett. Máig hiányzik."

Nos, ha eleje van neki, vége is kell legyen a történetnek. Későbbi memoárjaimhoz megtartom a közepét, a szaftját, a legjavát. Úgysem írom meg, de ez most mindegy is... Az önáltatás a legszebb vonásom. Na jó, csak az egyik. Miután fegyveres kiképzésünkön sikerrel túlestünk, azaz alaki ismeretekből Cegléden, harcászatiakból meg a várpalotai lőtéren levizsgáztunk — én például ott, a vizsgán lőttem először élesben, igaz, egyből kitűnőre, mivel a kiképzés alatti herevere okán pont az éles lövészetekből maradtam ki —, nekiállhattunk szolgálatokat ellátni. Engedelmünk volt arra, hogy a tisztek által kiosztott szolgálatokat (cselló, azaz konyhaszolgálat, készenléti őrség, valamint laktanyaőrség) egymás közt tetszés szerint elcsereberéljük. Bő két hónap alatt, míg végül Budapestre nem dobtak minket, én, leszámítva a kétszeri kikerülhetetlen készenléti ügyeletet, csak és kizárólag laktanyaőrségben vettem részt. Osztottak persze bőven máshová is, de én addig rotáltam a beosztást olyanokkal, akik nem rajongtak túlzottan az éjszakai szolgálatért, míg csupa őrszolgálat nem szerepelt a magam rubrikáiban, kihúzva azokból az olyan genyóságokat, mint a cselló, amit, akárcsak ördög a tömjént, nagy ívben kerültem. Átlag heti négy őrségben szerepeltem, viszont semmi bajom, hátrányom ebből nem származott: a legkényelmetlenebb testhelyzetben is simán el tudtam aludni, térdem közt a gyalogsági rohamkarabéllyal — viszont a váltás érkezte előtt pár perccel a belső időérzékem mindig megébresztett. Le soha nem buktam.

Az effajta beosztás-átprogramozási manőver többek közt még az is eredményezte, hogy míg Cegléden voltunk, az írnokot leszámítva, aki pont ez okból vállalta ezt el, én voltam az egyetlen ember az ütegben, aki minden hétvégén hazament. Holott sok mindennek titulálhattak, csókosnak nem. A víkendeket, még ha eredetileg beosztottak is rájok, én a jól átgondolt cserélgetések révén gondosan megtisztítottam mindenfajta kellemetlenségtől...

Őrszolgálatra viszatérve. Más esetekben meg, mikor az alvást egyéni szeszélyből nem kívántam megkockáztatni, vagy mert a zord hidegben annyira elgémberedtem volna, hogy annak már egészségügyi kockázatát láttam, inkább lemásztam a toronyból, és a magam szakállára őrjáratozásba kezdtem. Ugyan szabály szerint ezt óránként csupán tizenöt perc erejéig lehetett volna megtennem, azaz javarészt az őrtoronyban kellett volna rostokolnom, de én úgy gondoltam, ha ez esetleg nem tetszik valakinek, az csak lessen meg és mérje le szépen maga, mikor is kezdtem én el azt a talajszinti őrjáratozást... Saját számításaim szerint én ugyanis mindig az ötödik percnél tartottam. Három órán át mindig az éppeni ötödiknél.

Valóságos gyalogösvényeket tapostam így a lábszárközépig érő gazban, s éjszakai botorkálásom közben verseket költöttem, fejben. Vagy épp verseket mondtam fel, csak úgy, magamban. Jó szórakozás volt, ette az időt rendesen. Így azért ki lehetett bírni valahogy.

Az őrtornyok legjavában sem a rádió nem működött, sem ablak nem volt: emezt kiszaggatták, amazt meg kitörték olyan vandál egyének, akik hozzánk hasonlóan kényszernek érezték az efféle népjóléti szolgálatot, s voltak emellé annyira lelketlenek is, hogy nekünk, mundérban megőszült utódoknak már nem hagytak semmi szórakozási lehetőséget. Holott mi is szívesen kiszaggattuk meg kitörtük volna... De így már csak szolgálati rádió híján didereghettünk az építményen átsüvítő szélben. Az élvezet volt benne a legkevesebb, elárulom.

Ütegparancsnokunk huncut mosolya vetül elém, mikor most erről írok, mármint a fagyoskodásról. Szemére hánytuk egyszer, hogy a külső szolgálatok idején lassan megvesz már minket az Isten hidege, úgyhogy talán ideje volna kiosztani a téli felszerelést. Mulatott rajtunk, majd közölte, hogy a raktárosnak mínusz tizenöt foknál van az ingerküszöbe: csak az alatti hidegben adhat ki effélét. Na és mi mihez kezdjünk mondjuk mínusz tízenháromban? — vetettük ellene kétkedőn. Hát, közölte kaján vigyor mellett, akkor folyamodjunk a szovjet fűtéshez. Én voltam az egyedüli balfék, aki rákérdezett, hogy hát az meg milyen. Századostól sosem látott produkciót csikartam ezzel ki. Szemünk láttára szökdelni kezdett, két karját keresztbe fektetve veregette a mellkasát, majd belehuhogott a tenyerébe, és az ugrálás ütemére skandálni kezdte: "Szer-gej fasza gyerek, nem fá-zik!" Na kérem. Ha másért nem, már ezért megérte...

Rögtönzött előadása annyiban mindenképp hiteles volt, hogy nem messze tőlünk, a szovjet garnizonban szolgálatot teljesítő Szásáék tényleg nem lazultak... Olykor, az éjszakai vonattal érkezve Ceglédre az eltávról, s gyalogolva a műút mentén a helyőrség felé, láthattam a dérlepte, késő novemberi hajnalban félmeztelenül testedző szovjet kiskatonákat. Az sem lehetett népünnepély...

Lett légyen bármily praktikus felvetés is ez a szovjet melegedési technika, én úgy döntöttem, máshoz folyamodom. Első hazalátogatásom alkalmával a kimenőruhához rendszeresített hercig kis válltáskába annyi civil ruházatot préseltem, öltözet-kiegészítő gyanánt, hogy az majd' szétrepedt, s ezt rendre megismételtem, míg csak kellő mennyiségű sálat, pulóvert, gyapjúzoknit, meleg alsót, pólót, bundakesztyűt meg más hasonló nyalánkságokat föl nem halmoztam a szekrényemben. Így aztán hidegebb éjszakákon, a katonaruha alatt szép rétegesre tömve én annyi nem kincstári holmit viseltem magamon, hogy abból a fél család kiöltözhetett volna odahaza. Volt, hogy mozogni is alig bírtam abban a rengeteg gúnyában. Ámde szép komótosan kievickéltem az őrhelyre, a toronyban lecsüccsentem a székre, és csak röhögtem a mínusz tizen. Közben békés szemlélődés a fene nagy sötét semmin, ami a laktanyát körülölelte, meg hát versek, versek...

Két hónap és az ebbe foglalt temérdek őrszolgálat alatt általában az ún. nagykörön, a külső gyűrűn található bodegákban, tornyokban álltam jót a hazámért, csupán kétszeri alkalommal vetődtem az ún. kiskörre, ami a belső gyűrűt képezte: ez a harcászati járművek, illetve lövegek telepe melletti, valamint a lőszerraktár sarkán álló tornyokat jelentette. Ennek annyi előnye volt, hogy míg a nagykörre induló váltás közel félóra alatt tudta le a maga sétáját, s hozta be a szolgálatosokat, addig a kiskörnek ez alig tíz percébe került. Közelebb is volt a őrszolgálati központhoz, meg nem is fogott be akkora területet, mint a külső fal mentén elhelyezett őrpontok.

Valahányszor a főút melletti toronyba helyeztek, amelyben egyedüliként volt található még működő szolgálati rádió, óránkénti elfoglaltságommá vált — elvan a gyerek, ha játszik alapon —, hogy beszóltam a szolgálati központba: "Egyes számú őrszem, jelentkezem!" Némi statikus sercegéssel vegyített, átható csendet követően aztán Horváth Zsolt őrvezető nem kevés kajánsággal a hangjában visszaszólt nekem: "Sólyomszem, jelentsen!" Én pedig rendre elmondtam, hogy minden oké, azaz beszámoltam arról, hogy épp nem látok semmi figyelemreméltót. Ebben a jelenetben nagyjából bennefoglaltatott az egész honvédség értelme. Ám az a kissé csúfondáros hanghordozás meg sólyomszemezés idővel csak szöget ütött a fejembe, és mikor az utolsó ceglédi napunkon az utolsó őrszolgálatra gyülekeztünk, rákérdeztem az őrvezetőnél, mi végre csinálja ezt. Megveregette a vállamat: "Csabikám, kiskopaszkám, te odakinn nem őrszem vagy, hanem felállított őr." Értem. Szóval így állunk. Még hogy Sólyomszem...

Mondjuk azt már nem akartam firtatni, hogy őrként miért volnék én vagy bárki más "felállított" — annyira izének talán már csak nem nézünk ki, olyan hogyishívjáknak. Felállított... No hiszen.

November közepétől már tudtuk, hogy az egyház-állam megállapodás részeként valahányunkat, híven egészségügyi kiképzésünkhöz — amúgy papíron tüzérek maradtunk —, december ötödikével katonai kórházakban helyeznek el. Bár mehettünk volna egypáran Kecskemétre, ahol, midőn ott egy rövid vizit alkalmával látogatást tettünk, jócskán kapacitáltak is, hogy bizony elkélne náluk a segítség (amúgy az ottani kórházban futottunk össze a világ legbabább nővérkéjével: te jó ég, micsoda csaj volt!), mégis mindannyian Pestet választottuk, érthető okokból. Nekünk éppúgy, mint a refeseknek, Pesten van a teoszunk, érdemes volt tehát, amennyire csak lehetett, annak közelében maradni. Úgyhogy a csapat jórésze ment a Robert Károly körútra, a Honvédbe. Kivéve... Megint a mázli, ami engem végigkísért. Amennyiben, így szólt a megállapodás, az adott egyháznak vannak saját fenntartású szociális intézményei, s azok igényelnek munkaerőt, úgy a jelzett keretszám erejéig oda is lehet csapódni. Én akkoriban hivatalosan pesti lakos voltam, Buzsó effektív ott is élt, minket kettőnket tehát a hűvösvölgyi evangélikus szeretetotthonba delegáltak katonáék. Hogy ott miket éltünk át — hát, az is egy külön história...

Na de, teljék bár az idő reumás csigatempóban, hamarosan elérkezett az utolsó szolgálati nap, midőn én is — naná! — őrségben voltam. Leszállt az est, közeledett az éj, a hangulat kezdett a tetőfokára hágni. Alaki, szabályzati megkötések? Ugyan kérem! Hiszen még csak fogdába sem küldhettek volna minket, még ha rajtakapnak sem: az áthelyezésünk már elintézett ügy volt, Pesten meg (a szeretintézménybe utaltak legalábbis) úgysem laktanyába kerülünk — mi például Buzsóval Ceglédet követően napi 24 órás kilépési és állandó civilruha-viselési engedéllyel voltunk katonák fönn, a budai hegyekben. Mondanom sem kell: papíron továbbra is fegyveres szolgálaton... Szóval, az utolsó őrszolgálat. Négy tisztesünk közül a három őrvezető: Zoboki Pista, Horváth Zsolti és mind közül a legjobb fej, Légrádi Marci egytől egyig tök normális öregkatonák voltak, egyedül Viktor tizedest tartottuk magunk közt, alig-alig titkoltan patkánynak. Mint rangidős, most is ő volt a szolgálatvezető az őrszobán, ám egészséges ösztönei ezen a búcsúéjszakán remekül működtek. Még az orrát sem merte kidugni a szolgálati épületből: odabenn dekkolt, és ha volt vallása, imádkozott, hogy csak most ne kapjon ellenőrzést. Inspiciálni persze ő maga is elindulhatott volna, és ez esetben akár borítékolhatta is — mivel nyilvánvaló volt: ezen az éjen mi minden létező szabályt megszegünk —, hogy számára bőséges aratás ígérkezne, ha rajtunk ütne; ám ekkor köteles lett volna egyszersmind jelentést is tenni, s mivel elsőként őt magát vennék elő azért, hogy nem képes az őrségben fegyelmet tartani, hát inkább a nemlétező rózsafüzéréhez menekült, s szolgálathosszat zsolozsmázott.

Elérkezett az első váltás ideje. A rend az volt (lett volna), hogy elindulnak az őrjáratok a csereemberekkel, s az őrtornyoknál szabályszerűen, szigorú katonai szertartás keretében átadják, illetve átveszik a szolgálatot. Ehhez képest, előzetes megbeszélésünkhöz híven, mikor a váltásidő elközelgett, a nagykör valahány tagja a vállára lódította fegyverét, leballagott az őrhelyéről, és nekivágott az őrszoba felé vezető útnak. Séta az éjben: az oly hangulatos, nem? Ugyanezt, épp csak ellenkező irányban megtették a váltás tagjai is. Fegyver vállra, irány az őrhely. Felvezetés, őrjárat? Ugyan már! Egyenként kezdtek el szivárogni a szolgálati posztok felé. Ha megfelelő utat választottak maguknak, félúton szembetalálkoztak az őrszoba melegére vágyódó váltótársaikkal, ha pedig nem, akkor még jól el is kerülték egymást. Azaz a laktanya védelme úgy negyedórán át Isten irgalmára volt hagyatva, mi viszont, teológusok lévén, bíztunk annyira a Legeslegfőbb Főnökben, hogy hát pont ebben az intervallumban csak nem robbant ki háborút, sem nem enged holmi erre vetődő ellenséges portyát épp most a nyakunkra jönni. Ha ideje vagyon a békétlenségnek, úgy ideje vagyon a fegyverek s a lelkek nyugvásának is... Szó mint száz: nem aggódtuk halálra magunkat. A kiskör tagjai ezt a stiklit még vígabban intézték el: kiálltak az őrszoba elé, egyet füttyentettek, meglengették fegyverüket, ezzel adták tudtára a közelben posztolóknak, hogy ha nagyon akarnak, máris indulhatnak befelé, idővel megy majd a váltás is.

És a váltás ment. Légrádi Marci kivezette a három kisköröst, az épület előtt aztán nagyvonalúan belemutatott a sötétségbe: "Tudjátok, merre van. Nyomás!" Viktor tizedes az ajtóban állva, halottsápadtan szemlélte ezt a merőben rendhagyó katonai manővert, de jobbnak látta még csak megjegyzést sem tenni rá. Szeme az órára szegeződött — szerintem a NASA központjában nem számoltak még annyi feszültséggel terhelten vissza, mint ahogy ő szuggerálta és hajtotta az időt, amikor végre majd leadhatja ezt a lidércnyomásos szolgálatot, s azután fellélegezhet, hogy mégiscsak megúszta ezeket az őrülteket, azaz minket.

Bóka honvéd, aki sok év tengerészetet követően lett teológus, s a legsikamlósabb nótákat a legszebb medvehangon tudta előadni, félrecsapott sitykóval a fején cammogott az őrhely felé: látszott rajta, hogy most rohadtul ráér. Ha a laktanya betonját, amin épp gyalogol, ki nem lopják alóla, felőle aztán csinálhat bárki bármit. Szabó honvéd, a korábbi nótafa, aki oly utolérhetetlen hagsúllyal tudta bármelyikünknek a szemébe mondani: "te szarházi", s még csak eszébe sem jutott egyikünknek sem megorrolni rá, mert az ő szájából ez gyakorlatilag becézésnek hangzott — nos, ő meg csövénél fogva vonszolta maga után a fegyvert, de oly lazán, oly hányavetien, hogy azt minden rög, göb, minden útjába vetődő hupli megdobta. Poroszkált ő is nagy lelki nyugalommal — hová siessen? Csak néztem utána fejcsóválva, miközben hőn reméltem, fene nagy lazaságában az a fegyver most sem kibiztosítva, sem csőre töltve nincs. Csak mert egy be nem tervezett lövésre összefutna ám a fél laktanya, és meglehetősen nehéz volna fél perc alatt olyan szilárd lábakon álló mesét kiötölni, ami minden felettes számára megnyugtatóan magyarázná: a tisztelt honvéd bajtárs miért is méltóztatott őrségbe menet félúton a sötét égre tüzelni. Hogy felvezetés nélkül, az tényleg már csak hab lenne a tortán...

Hogy aztán ez az aggodalmam mennyire fölösleges volt, arra csak pár óra elteltével döbbentem rá.

Egyedül rohadni a nagykörön nem túl kóser, pláne egy ilyen kiváló éjszakán. Az ember társas lény. Magától értetődő volt hát, hogy — az ötös torony kivételével, ami istentelen távolságba veszett, s ahová Bóka honvéd ballagott ki a maga teljes sósvízi repertoárjával — a nagykörön ücsörgő tagok hamarosan egybeverődtek. Egy kiválasztott toronyba, a hármasba. Ott zsúfolódtunk hát össze hárman: Buzsó, én és — hát, úgy rémlik, Gadainak hívták. Mokány, szívós, kikezdhetetlen türelmű srác volt. Alig ért a vállamig, de ha birokra került volna sor, hát simán földre visz: meg se kottyant volna annak. Első dolga volt, hogy hanyagul tarkójára lökte a füles sapkát. Kulacsot bontott, körbeadta. Egymás után meghúztuk. Rummal kevert tea volt benne, jó meleg még. Hamar átjárta az ereinket.
— Sakkozzunk vagy pókerezzünk? — nyitotta meg a tölténytáskát. Mint kisült, egyetlen cseretár volt abban az előírt négy helyett. A szütyő többi részét összecsavart sakk-készlet és egy pakli francia kártya töltötte ki. Vigyorgott.
— Ha kettővel nem megy, úgy öt tárral sem tudom megvédeni a helyőrséget. Odahagytam az őrszobán, a szekrényben. Gondoltam, ezeknek nagyobb hasznát vesszük.
Élénken helyeseltünk. Igaza volt.
— Elő a paklival, öcsém. Van még nedű?
— Húzd meg, testvér!
— Isten-isten!
— Nekem mondod...?
— Opportunista.
— Hát, van hübrisz a pucájában, semmi kétség.
Ittunk, nevetgéltünk, vertük a blattot. Nem is olyan kutya rossz dolog ez az őrszolgálat. Korábban kellett volna rászoknunk...
— Belezsibbadnak az ölőgumóim. Testvér! Mit szorongunk itt? Őrjáratozzunk!
— Ha parancsolod... Aztán merre? Látogassuk meg Bókát?
— Áh, túl messze van. Hadd danoljon a fiú. Ő is kevert magának teát...
— Vagy úgy. Akkor meg?
— Derítsük fel a sötétben bújkáló népellenséget!
— Magyarán?
Gadai belemutatott az éjszakába, ahol a főút lámpáinak idáig derengő fénye haloványan megvilágította a betonkerítés egy szakaszát.
— Ott. Ott...
— Mi van ott?
— Hát a rés. Rés a békefront erős bástyáján. Ott támad az ellen.
A külső betonkerítés egy panelje valóban ki volt kezdve. Omladozott. A hézagon simán átfért egy ember.
— Ott akarsz leskelődni?
— Minek nézel engem, testvér? Akar a halál leskelődni. Elébe megyünk a diverzánsoknak. Mélységi felderítés.
Összenéztünk Buzsóval.
— Elébe?... Te... Te ki akarsz menni? A laktanyából?! Őrség alatt? Fegyveresen?!?
— Mi a gond ezzel?
— Ha megtudják...
Gadai vállat vont.
— Én aztán nem fogom híresztelni. A diszkréciótokra meg, gondolom, számíthatok. Indulhatunk?
— És ha Viktor közben mégis kicaplat?
— Legfeljebb itt üti meg a guta. Semmivel sem rosszabb, mint ha máshol.
— Az is igaz.

Libasorban osontunk a kerítés mentén. Itt már nem vezetett ösvény, járatlan gizgazt tapostunk. A réshez érve előbb a hátunk mögé lestünk, majd kikandikáltunk. Sehol semmi mozgás.
— Bújjál hát!
Gadai kislisszolt a betontörmelékek közt.
— Ember! Itt ki-be lehet sétálni...
— Ne olyan hangosan, te! Elhallatszik az ütiig!
Az üti persze külön történet. A laktanya-ügyeletes tiszt ilyenkor — kis túlzással — élet-halál ura volt. Közvetlenül alá tartozott a kapuszolgálat, tehát a beléptetés, valamint a készenléti ügyelet is, amire rotációs rendszer szerint hol ez, hol amaz az üteg volt kijelölve, márminthogy ezt a szolgálatot adja. A külső őrséget is bármikor ellenőrizhette, de persze, még ha erre ragadtatta volna is magát, az efféle portyát akkor sem a tornyoknál, hanem az őrszobán kezdi, habár... Az ördög nem alszik. Kafa. Viktor is alighanem pont ezen agonizál most odabenn a maga infarktus-előzetesével.
— Ki ma az üti?
Gadai csöndesen mosolygott.
— Aggódó Lajos.
Ezt a derék századost a ceglédi katonai köznyelv szólította így. A becsületes nevét el is feledtem már. Aggódó Lajosnak azért nevezték, mert mikor ő volt az üti, a szolgálatra jelentkezőknek ától cettig fújniok kellett az éppen felveendő szolgálatra vonatkozó összes tudalmat, emellett a viselni rendelt cugehört mindig tüzetesen ellenőrizte, s ha olyanja támadt, még az általános katonai szabályzatba is belekérdezett. Heppje volt, hogy a felsőbb vezérkar pont akkor vizitál majd rajtaütésszerűen, mikor ő az ügyeletes tiszt, s ha valami közbakát hanyagságon, netán hiányosságon kapnak, elsőként őt meszelik majd el. Ezért aztán valahányszor Aggódó Lajos vitte az üti tisztét, minden szolgálatos fokozott, mondhatni kétszeres elővigyázatosság mellett bújt ki mindazon kötelmek alól, ami alól persze máskor is kibújt volna, épp csak úgy nem kellett akkora feneket kerítsen a dolognak. Lajossal viszont vigyázni illett.
— Az Aggódó? Elvan az a belső szolgálatok vérén...
Lábaltuk a kerítés túlfelén az árokszélt. Ősidők óta rendezetlen terep volt ez, néhol embermagasságig nyújtózó gyomerdővel. Szívós, törhetetlen dzsumbuj. A fegyvert csőre fogva, aggyal-tussal vagdalkoztunk. A karunk sajdult belé.
— Elég az alkalmi dezertálásból, én azt mondom. Húzzunk vissza!
— Egyetértek. Rohadt növényzet.
— Hol nagy a szükség, közel a segítség. Gyújts rá, testvér.
— Na, így már inkább bírható. Kösz.

Viszabújtunk a résen. Másnapra a markomban méretes vízhólyagok nőttek ettől a szokatlan fegyveres sporttól. A fal tövében toporogva szép komótosan elszívtuk a magunk slukkját. Megmásztuk a tornyot. Ismét egybekucorogtunk.
— Tea van még?
— Feléltük a készletet, testvér.
Gadai nagy sóhaj közepette ölébe fektette a fegyvert. Fixálta a závárt.
— Hát maga meg mit művel?
Markos kis társunk éppen kiemelte a már betárazott fegyveréből a tárat.
— Gyűjtök egy kis hazait... Búcsúzóul. Hátha jó lesz tűzijátékhoz.
Buzsóval hitetlenkedve bámultuk, amint refi hitsorosunk egyenként kiemeli a tárból a töltényeket. Előszörre csak olyan ötöt.
— Erről számot kell ám adjunk. Gondold meg. Ha csak egy is hibádzik, nekünk lőttek.
— Sose félj. Számban egy sem fog hibádzani...
Kabátzsebéből kisebb fogót bolhászott elő. Úgy látszik, készült a mai estére. Felkapta az első lőszert, a hüvelyt kőkemény szorításba fogta, majd a lövedéket valamivel a hüvelynyak felett megragadta a fogóval. Megcsavarta.
— Szentséges Isten! Magadnál vagy?!
— Ne majrézz, testvér. Tudom, mit csinálok.
A lövedék, vagy köznapi szóhasználattal: a golyó kifordult a tölténynyakból. Gadai vigyázva maga elé helyezte. Nejlonzacskót vett elő, és a már felnyitott töltényhüvelyt belefordította.
— Ezt nem hiszem el...
Összenéztünk. Nem kommentáltuk, amit a félhomályban láttunk. Gadai megragadta a második lőszert. Ha lehet, még sebesebben végzett vele, mint tette volt az előzővel. Ezt is belefordította a zacskóba. Aztán ránk bámult. Mi is rá.
Egy mítosznak ezennel vége szakadt.
A hüvelyek üresek voltak.
Sosem tudtuk meg, mi okból lehetett így. Spekulálhattunk legfeljebb. Ezeket a lőszereket már időtlen idők óta osztották ki és szedték aztán vissza az őrségre vonulóknak és -tól, a darabszámot mindig pontosan és többszörösen ellenőrizték. Meglehet, másoknak is feltűnt, hogy ez az ellenőrzés csupán a lőszer meglétére szorítkozott, annak egyéb paramétereit sosem vizsgálták. Elég garnitúra megfordult már előttünk ezen a tetves helyen ahhoz, hogy... Hát igen. Semmiből nem áll a golyót kiszedni, a lőport kiüríteni a hüvelyből, aztán a lövedéket visszaszorítani a nyakba. Csüggedten meredtünk magunk elé. Mégsem találtuk fel a spanyol viaszt.
— Ez eddig csak kettő, barátom. Ne add fel...
Gadai felhorkant.
— Szentségit. Szerinted hányon kellene ellenőriznem?!
— Nesze neked elsőlépcsős laktanya...
— Albán légvédelem után most majd kitaláljuk az albán közelharcot is?
— Basszus. A szorgos talajmunka mellett talán a szupergyors megadásra is kioktathattak volna.
— Ha valami agyament briganti most csúzlival jönne nekem, jó eséllyel győzne...
Gadai meghuzigálta az orrát, szipogott, aztán legyintett:
— Humbug az egész, öcsém. Színtiszta humbug.

Kesernyés ízzel a szánkban másztunk le a toronyból, s vergődtünk vissza az őrszobára. Az imént tapasztaltak lesújtottak. A szolgálati részidőnkből hátralevő kurta negyedórában Gadai még vagy tíz lőszert nyitott fel, abból aztán háromban(!) talált is lőport. Nem volt valami szívderítő arány. Arra pedig már nem is gondolt akkor, hogy azokat ő maga kiürítse. Valahányba visszapréselte a lövedéket, visszatárazta mindet a fegyverbe, és ezzel egy álomnak búcsút intett. Ebből nem lesz tűzijáték.

Mondjuk honvédelem se, tehetném hozzá.

Mi az eset tanulsága? Hogy arra volt jó a fegyver, amire nem sokkal korábban a kerítés tövében használtuk: kétkezi vagdalkozásra.

Zárókép. Még a sikeresen teljesített harcászati vizsga hevétől tüzelve állt egyik társunk a körletben a tisztesek elé, úgy, ahogy Várpalotáról viszaérkeztünk: menetfelszerelésben, a vegyvédelmi híján ráaggatva minden kellék, ami csak rendszeresítve lett mifelénk. Szemlátomást mámoros hangulatban volt, valósággal úszott a frissen szerzett önbizalomban. Pihenőállásba helyezkedett, és odaszólt az őt furcsállón bámuló tiszteseknek: na, mit gondolnak? Vajon egyenértékű-e már ő egy NATO-katonával?

1989-et írtunk épp, hangsúlyozom.

A tisztesek mind gúnyosan mosolyogtak, míg Zoboki őrvezető egyenesen röhögött: "Egy NATO-katona, öcsém? Az még egy darab madzaggal is lefegyverez téged... Ahogy bármelyikünket."

És nem akadt ember a körletben, aki ezen elhűlt volna. Mert ez volt az igazság.

Dunakeszi, 2007. szeptembere