Cím: végezetül
Szerző: gomolya - László Csaba
(12-15-2011 @ 12:07 pm)
:
Elröpült az idő. Szárnyaszegett madár
módjára vergődik, csonkja fel-le jár.
Halódó perceit kínjai tetézik:
hasadozott szíve űr-semmibe vérzik.
Múlt időm én vagyok. Bennem vár, torlódik
minden megélt óra. Enyészetbe porlik
számtalan szárnytalan teremtmény teteme.
Mindazt, mi rám vall ma, ugyan jól tettem-e?
Felleget hasított – most a sár, mi várja.
Megérte: már csak a pusztulást kívánja.
Kétségbe fúlt létem bizonyságaképpen
bátorítom magam: bírom, bármi érjen.
Metaforává lett szikkadt, terhes élet:
gyámolító szándékból fakadt merénylet.
Felpillantok. Látok. Nem a nap, mi tűz rám:
lotyóöllel ámít szende bájú szűz lány.
Megnyomom a hangsúlyt. Terhelem a szívet.
Apasztom hitem, mely pokolba merített.
Pácban érlelt vagdalt minden tagja szómnak:
Tálba szántam pedig, nem a fagyasztónak.
Ellebzselt dicsőség garmada számlámon.
Miben hol vétkeztem, hunyt szemmel átlátom.
Hanyatlom. Számba lóg rút élet emlője,
Mérföld távol s háttal már életem nője.
Kétséges érdem ez, midőn számot vetek
magammal éppúgy, mint mondjuk veletek.
Ami kérdés elhalt, sorvadt a válaszban,
az lesz a megoldás. Titok, hisz nálam van.
Éhség hogyha csikar, nem a böjt a kúra
arra, hogy maradjon abba a tortúra.
Madár, kék ég, romlás – dadogón írt szavak...
Nyitott szem kellene, hogy szívből sírjanak.
2011. december 15.
(158 szó a szövegben) (1123 olvasás) 
|
