Cím: emlékkép
Szerző: gomolya - László Csaba
(02-13-2014 @ 02:56 pm)
:
Enyhén vág a szél korbácsa, szédült hópelyhek kavarognak álmosan, akár megannyi tollpihe, mikor szakad a vánkos. A levegőbe nyúlsz és belemarkolsz. Hűvös érintésű porhany, kesztyű híján hamar olvad a kézen. Az arcodhoz emeled, száddal megízleled, nincs különösebb zamata, jólesik mégis. Majd szétmázolod az ábrázatodon. Üdít.
Olykor zsibbaszt már az üldögélés. Hozzászoksz idővel, kényelmet mégsem nyújt. Hangzavar övez, legalább négyféle nyelven karattyolnak körülötted. A hazai hangzók kényesen ívelnek, előkelő csengésű, pergő sodrású szavakká állnak össze. Fülel rájuk az ember, ez önkéntelen. Hideg van, hétágra tűz a nap. A havas hegyoldal szikrázik körülötted. A hómező akár a lenvászon fehérje, mégsem makulátlan. Apró pontok válnak ki a háttérből, közelednek, naggyá nőnek. Gyorsak, lendületesek. Igen hamar emberivé lesznek. Nem egyenes út, amit követnek. Hozzád érnek, lassítanak. Fújtatnak, nevetnek. Egyikük rendre megteszi. Őt várod, őt látod. Felkarol a táj, s a tél öleli a szíveket.
Gyors ebéd, hevenyészve rögtönzött. Ízletes az étek, kedves a mosoly mellé. Banális témákon szánt végig a szó. Beszédünk sokadik nyelvként illeszkedik a bábeli mozaikba. Futó gondolatok csupán, a szem az igazán érdekes, mely rád tekint, s amelybe visszapillantasz te. Belehull a tekintet, s szabadulni sem akar többé. Összesimul két kéz, egymásba forr két ajak.
Szedelőzködés. Leevickélsz a domboldalon, csúszós, figyelni kell minden lépésre. Alig percnyi a séta, s már a szálláshoz érsz. Lepakolod a felszerelést, de már az öltözékből ki nem hámozod magad. Tartja a meleget. Kéz kézbe fonódik, pillantás a vele mérkőző tekintetben elmerül, majd lassan bandukolsz, bandukoltok ti ketten új utakon, meg nem járt irányba, felfedezőn. Elhagyod a házak legszélét, újra terepen jársz. Lépted mély nyomot hagy a szűz hóban.
Annyi a napfény, annyi a mosoly. Szemeinknek szinte befoghatatlan a szépség, az elénk tárulkozó magaslatok mélye. Járod a töretlen havat, bukdácsolsz olykor, kimerítőbb, mint előzetesen saccoltad, itt a mégoly kurta távért is zihál a tüdő, zakatol a szív. Aki melletted lépdel s el nem marad tőled, szintúgy megdobogtatja. Meg-megállsz, mélyet szippantasz néha, percnyi pauza ahhoz, hogy csókot válts, szusszanj, körbetekints. Fehér és fehér, foltonkénti szürkével, zölddel tagolva. Körbefutja mindezt a tekintet, majd sóváran pihen meg a legközelebbin, a legkedvesebben. Minden együtt van, együvé áll össze.
Zúgó hegyi patak sodra szegi utad. Formátlanul tákolt palló kínál hidat a meder túlfelére. Leereszkedel a meredeken, meglábolod túlfelől a kaptatót. A magad tapodta ösvény kacskaringó vonal, visszapillantva rá fonala a távolba vész. Előtted szikla, közel sem oromnyi, bucka csupán, kisded plató, hívogató. Felkapaszkodtok rá, a mélybe tekintesz. Pillantásod megfuttatod a szemközti gerinc farengetegén. Ölelés, szoros és hitvalló, akár az élet lehelete, mikor megérint. Innen nem esik sem közel, sem messze semmi. Zenévé lesz a táj, benned gyűlik meg a csönd áradata, és veled összhangban csendül.
Kóbor fellegek hasítják az eget. Rohannak odafönn, jeges fuvallat hajtja őket könyörtelen. Idelenn zavartalanabb. Ránk hull a csend teljes tömege, zenél a hegyek diadalmas némasága. Értem őt, érzem őt. A szó elhangzik, az ötlet mint szikra a parázsból röppen. Egy pontból kettős irányt veszünk, ollóba nyílnak lépteink, elágazunk. Ívelt kanyaron öblösödik a távolság köztünk, majd meg újból egymáshoz tér, s enyhe hurkon fut ismét össze. Állunk szemközt a másikkal, kéz szorít kezet, tekintet kutatja a vele rokon pillantás titkát, míg mordul alattunk a föld, és sóhajtva felel rá az ég. Bizonyosság oldja a talányt. Ajkunk egybeforr.
A már megjárt vonalat követve lépdelünk a másik képezte íven a kezdethez vissza. Ellépünk a rajzolat csúcsától, távolabbra húzódunk és bámészan szemléljük. Takaros, kicsiny és kedves. Megalkottuk, benne vagyunk, ha kívül rajta állunk is épp. Lencsevégre kapjuk, hogy a majdani olvadás végképp el ne eméssze, múlassa. Szerény, bájos, hivalkodás nélkül való. S megáll, megél itt a havon, magára hagyható, önjáró is, vágyódó is, a benne izzó titkokhoz híven hajlítható. Szép. Ép.
Hátat fordítunk a tetthelynek, kimért tempóban poroszkálunk a már megjárt ösvényen, elhagyva a hegyi lakot, melynél újfent megpihenünk. Napfényben fürdünk, a hegyoldallal egyetemben. Dalol a táj körülöttünk, dalra kél a szív is, dobban és énekel. Felragyog, eltölti keblünk, ragyogása elönti arcunkat. Bennünk él, velünk tart, el nem hagy. A havas lankára taposott rajzolat lenyomata csak a bennünk az éltető ütemet kiütőnek. Nem fagy szülte, miként vonalát sem olvadás bontja meg. Zajos a világ, mely övezi. Mégis a csendet kell fülelnünk általa, mert az szól rólunk igazat, élőt. A hang valóságosabb, mint a lárma. Mint a békéltető szeretet maga. Mint az asszony a férfi karjában.
Mámorító, éltető, amit ő ad, bír, nyújt, óvandó, amit rejt, félt, őriz. Akár a szív itt belül, vagy a hólepte magaslatok suttogó hallgatása. Megölelem a csöndet, s végre hallgatok reá.
2014 februárja
(726 szó a szövegben) (265 olvasás) 
|
