László Csaba: ciklusból kivonat

Enyésznek a fények. Nézem. Fut az út. Megállok.
Remegnek a kezeim. Bánt. Távol járok tőled.
A perc már közeleg. Beér. Hű szívet találok.
Feladom. Feledem. Földelem a bút, rút. Ölhet.

2013. 12. 19.

-------------

Ez nem kormolt, ódon siralomház, melyben kussban bujdosnak
a rémek s hol a láz ráz, arat, vagy hol régről megvénhedt
képletek vajúdnak már orzón torzó hadúrnak életre újonnan
nyert üdvöt. Felesküdött e szív az itt kiismert merénylet
ellenében: szellőn és fent, felleg-égben fogant gondolat, lám,
ahogy Vincent hív, ébreszt zsongítón halk ballada sorának hallatán.

Hallom én. S hallja, hallgatja még a szelíd talány: te, lány.

-------------

Szív dübörgött, lélek állt fel, aránytól vált elme rengett:
e hármasban felnőtt férfi saját sorsán elmerengett.
Távolinak tetsző képet foszló ködből megragadott:
ige, mit nő elméjének szánt, úgy vélte, megragad ott.

Kitűnt végre, hithű lénye mit is él meg voltaképpen —
Zamatgazdag csendessége színkeverte folt a képen.

(te pertelen letepertelen)

-------------

Lárvátlan imágót álmában imádott, gubóba orsózott vágyaink halmaza;
Karba font szellemem andalog mellettem, mely sután les csupán: hogy jutok majd haza.
Marokkal felszedett magokat, nyers szemet számolok untalan, végére nem érek...
Íratlan ünnepet, kimaradt, hűlt telet, tavaszra nyíló szót, békét még remélek.

S mert a szívszorító béklyó-pányvát hajdan pengeélnek verete szelte,
Tűnődöm: lélek ajtaját vajon ez felnyitotta vagy lereteszelte?

Igével meghintett, hitté lett tekintet szemléli ámultan: gajra ment, nincs telünk —
Számodra kék eget, áldott nap-életet, szívtölte tavaszát adja meg Istenünk.

2015. 02. 26.