Cím: végezetül
Szerző: gomolya - László Csaba
(10-23-2015 @ 07:55 pm)
:
... mikor vad ormon dalolva, mellém a halomra már csak a végezet ül.
Álmokon múlott, bár hullott könny számos, rám most nem jár rúd rút úton, valóságos a szó:
híven dagadó, talmiba nem aszó – nyakamba vetett lasszó lehetne, asszonyt vehetne... Húsig ható
irgalommal feléd kúszik; míg nyílt virág a pirkadt lombbal, eskre tett jobbal, megemelt bal karommal csak e szívet
kergettem, ha céloztam, lelkem vesztemig acéloztam; szöktem fel, botlottam ötlettel, s nem lelek ma se rímet,
mailt ott méltót, hozzád édesgetőt, helyébe mérgesbe főtt gombám ínyt maró íze ront rám. El a vadonba keringek,
keresve az egyet, a rég hiányzót... Faragom haragom, találva hangom, mely harcon kivívott rangon csal ajkamra dalt s még kiált szót.
Csalfának ért, ha mának élt: ki játszót mímelő hímerő-fosztót bírt merőn riposztó szóval ott idézni. Úgy tudott kinézni,
akár Helené hajdan, Árkád' baj-mátkája: hajban és kebelben nagyban verhetetlen. Majdan visszarémlik még, hiszem,
számára, mikor szép szemére meredtem, kacaján nevettem, csak mert ő volt múltam, jövőm: egy szem égi szem égiszem.
Elvész e sorból – ittam ma! –, mint tamin a forrt borból, tudom jól, elve tett húgomtól nyert, elvetett jelenem;
bár odaszegezett mámora ennek: tett-kedvemnek hű szülője, de gyilkosa volna – mert ki maholnap rabolna Helenem.
Éjben a léptek ha kélnek, hőst regélnek: fordulok én kéjt vélt szagra északra ma s nem délnek,
nyomomban felhangzik, mint mikor nehéz vért homlokom patakzik, a csend, akár a halál-karének,
hogy nem leszek soha a játékszered: bolt-zálogba vált, lejárt ékszered...
Csupán ha kupán mért borban oldva, féltett lelkedig elhatolva tép szét szered.
De mert számolatlan vert test esett-holt: nyugtot rám tolt paplan alatt hiába keresett s került bár hurkot, ártó lest vérem:
te maradsz meg csupán nekem, unt harc, kudarc, béke után, te, kedvesem, felhőn merengő delnőm, jó barátom. Testvérem.
Békére hajlik már ma minden. Vágyba vitten nyert életet, lárma ellen míg kélhetett bősz, vén ősz-önöm,
és nem remélt telért is elért vadul e kéz, midőn nőm már nem engem szapul, ekéz – hogy adott, vitt, hagyott
itt hevet, enyhet, fagyot. Mellemen alhatott, elkísért, és kísértést is be nekem vallhatott, nagyot. Én köszönöm.
2015. 10. 23.
(327 szó a szövegben) (236 olvasás) 
|
