Cím: töredékek
Szerző: gomolya - László Csaba
(11-05-2015 @ 10:11 am)
:
(szilánkok)
Mily vígan tekertünk egykor, rémlik fel, Biatorbágyon:
már akkoron úrhölggyé lettél te e birka jobbágyon...
És partiba nem vonva, ám higgadtan, ritka nyugton
cipeltél-hajtottál ott át az ívelt viadukton.
Igazgatva láncot, váltót, firtattad te, derék párom: bütykölöm-e kerékpárom s így a távot leszelem?
Feleltem én, váltva módot: drága, hagyd el ezt a dolgot, nem matatok én a cangán... Igazából szerelem.
Az avarban elhasalva, szennybe-sárba marva, túrva
csak annyira vagyok fontos, mint fénytesten armatúra.
S míg lábamról, gúnyámról az útnak porát seperem,
nincsen veled – gúny ám, tudjad! – se osztályom, se perem.
Káromlás-számba vehetném, távot ha úgy jársz meg felém: mindenáron károm lásd –
megrázkódtató ezt vélni, épp mint fal tövén megélni a végzetes váromlást.
És dicsre bár szolgálnak hajdan számodra kitűnt tettek:
érdemes nem lettem ugyan rá, de szavaid kitüntettek.
Mennyi voltál, mikor dobtál, lélekben? – mondd! Huszonhárom? Huszonnégy?
Valaha nem zavart, szentem, hogy kutyaglunk meghitt ketten, s távolba is buszon mégy...
Dal, mit e nap a tegnap ajkára csal, s e rímek sora megfáradt szó:
kancsal hang mart, karmafacsart, vad taglalat: alaptalan fancsalodás –
érzéki vagy (rémlik, mikor kezdett hízni, ó, e napérlelt vízió)
és emellett, valljuk csak meg haragtalan, egy igazán nagy... (hm, tabu ez: megesik)
Be kell lássam, jól csináltad: másolhatlan csók-cicám vagy,
s évek múltán is vért dúlván, eleven parázsló, ártó bűbájt válthat meg e sikk.
2015.
(202 szó a szövegben) (211 olvasás) 
|
