Cím: darabokba tört mondat
Szerző: gomolya - László Csaba
(03-13-2016 @ 04:41 pm)
:
Bátorság kell, hogy – ládd– szóljak hozzád, majdnem akkora, mint létünk kora tétova aktusán s vad tusán az élethez jár: el nem szenvedni, de már helyben élni azt, mint kasban nektárral méhviaszt csemegélni, megérteni, majd elregélni. Meglátni sokat, másokat. Fegyelemben merev-állni, leglényegünk delegálni. Szó, amit hallasz, valót valló, taglaló, neked szánt, mely biztat most, mert féltett, de félre nem értett és téged sosem szánt. Jó úton jársz – vélem, állítom, s a te rábírón tett megvallásod erről az én vállalásom, ha nem épp vallásom. Hiába mind tervünk, ha jót nem termünk: elvet és gondola-tolt gondolatot – feladás az, feledés-elvetés. Színt váltanak a napok, figyelek rájuk, mint öltöznek újra s mint vesztik ruhájuk. Ami nem változik, és jó, hogy nem, az említetlen marad. Más többi minden halad. Magam vad karja rak ma falat s fon – hol akarja – karma zsindelyt, vérem, mit érted ontok én forrón, észbontón, bíborszín és karmazsin-telt. Vagy, leszel, fagy téged nem vesz el, a napon megcsodált alapon az Úr azúr karja marja védjegyét beléd, a sugár ha érted kel. Kell. Leld kedved, emeld lelked, örvendj a fénynek s már ne tévedj el. Hogy rólam óttlan hallj még, szükségtelen ahhoz hajlék, bár nem árva lak, hová vártalak. Így lett és így lesz, mert lőn pediglen, hogy magasban érlek végleg és nem pedig lenn. Meg nem hátrálok tapodtat: orrot mint követi hajótat farhullám örvén, számomra törvény. Tutit nyújt a rucin túl a kutikula, noha még nagy ritkán hézag támad az agymintán, s kikelet űz enyhe telet – ma éntőlem erre tellett. Vale, szela, punktum. Ez a múlt-penzum: a fájront, mellőzve Shelleyt és Byront, mivel rám elfúlva báj ront, hogy bár boldoggá avassa föld, tegye lég, verő szívből nem kell oly sok. Egy elég.
2016. 03. 13.
(288 szó a szövegben) (213 olvasás) 
|
