Cím: Ciklusból (újabb) kivonat
Szerző: gomolya - László Csaba
(02-14-2018 @ 05:44 pm)
:
sirám
Nemedben az igenre ha rábukkanok,
akár vadító szépségtől kábult kanok,
esetleg láthatom
mint egyszeri bámész a tárlaton:
utánad mi végre koslat még kos hat,
s mi okon ír rokon sorokat
kettőnkről ma a prizma
fényébe tört kataklizma.
S mert megfog a sebekből áradó irgalom
egyre azt lesem, firtatom:
rám vajon mikor nyitsz ablakot...
meg hogy egykoron miként kaphatott
nyílt színen oly sok tapsot a
Psota.
De mert nem élek-játszom elpróbált műsoron,
megtartom hű sorom.
Nem kenyerem anamnézist hazudni, hogy: kórisme,
S nem szóló a régről zengett dal sem, lévén kórusmű.
Útszegelet hajlatán vélt benyíló csak sikátor,
S rád hegyzett fül nem vált ma meg, sem fényesre sikált orr.
Már csak gázként illanhatnék tova fluor-halogénnel,
láttatva: e tompa igék között miként halok én el.
leosztás
Kapcsolatunk megtámasztott kocsmapultján egykor kommersz felest mértem.
Torkunk marta, kezdte ki a silány lötty. Én reád néztem, feleszméltem.
Szám, szívem és kezem olykor ha szót – féltőn értőt, jót – artikulál is:
vigyázva fogadd, kedvesem, mert részrehajló az – és partikuláris.
Szereteted élő sorát egykor még egy nyílt anzikszon hozta posta.
Ránevettem. Mígnem lábad (hogy alább add) szívem híven megtaposta.
Szellemem tervekben – most élőn vagy talán hajdan volt akkorin – fárad:
elhulló, majd ébredő bizonyság ez nekem... mit nem a Corinfar ad.
S miként pesti vonaljeggyel esélytelen buszoznom a Cote d’Azure-ön,
kádenciabotlásnál sem léphetek úgy simán túl a kottazűrön...
Kényszer ez – tudd, s nem pusztán az én allűröm.
szülinapra
Sziklarejtek hasadékán általbúvó patak medre,
lég nem járta tarló felett forrón foszló láng képzete,
odvas barlang dohos szája, mely benyel őszt, téli pelyhet,
havasokon kúszó lejtő, lesiklásra méltán termett –
ezt látom ma benned, lány, te tavasz adta fényár-termet.
Napszállattól virradatig szunnyad a rét, alszik a táj,
régről eredt kellem felett mégsem múlik tova hatály.
Alig merem elgondolni, hány az év, mit hány a karod,
elég ahhoz, hogy magadhoz vond a szót, ha úgy akarod.
Messze reppent napok múltán ujjaimmal elmalmozok,
kiszórom a felesleget, szív-titokból felhalmozok.
Minden másként festene, ha mondjuk lépést vált a lábam,
s nem az élet reciprokát számolnám nagy általában.
Felnevetve, megpergetve szavak mézét, kihagy dalom,
látásodnak híján sem éled szívemben riadalom.
Áldás az, mit mai nappal, hogy születtél, Isten rád mér...
Szoknyarejtekedért teperek – tudd –, de nem pelenkádér’.
kötelék
ami nem pányva, nyűg, gúzs vagy béklyó, hanem valami egészen más.
Míg a be nem járt utat tefeléd kerengem
tar körökké haló sávon,
te elbukó istenné tettél végleg engem
az örökkévalóságon.
Mert véld, mi a szép:
ami él, ami ép
ami ad, ami tár
ami véd, ami vár
s lélegzettel fúl el, öl el, ölel, tér át
és dobbanva tart itt még, míg feléli a témát.
Vágy ez, amelynek gátján, árán adom s veszem, mérem ested
s hajlatba simuló, örökkön viruló szeméremtested.
Különálló szavakat egy rejtély-erő nyelvvé tett,
noha szívem, szám, ha szólott, nem egy dolgot elvétett.
De nem maradt vissza ránk itt irtózat, sem merev iszony:
barátságunk felé tart, lejt – még kedvez a terepviszony.
S szolgáljon tán Urunk inkább mindennapi kenyerünkkel? –
vagy egy értő, hívő szívvel, mit egymásban nyerhetünk el.
vegyes nyelvezettel
Kapiskálod a lényeget itt, te buksi lány:
légy élő, zenélő sztori!, ne book, silány.
Vonzásod – ezt jól látod – nem leplezett, natív,
ahogy kis kuckód is mélyen... reprezentatív.
Vérem tombol – s míg levél a lombból
kerengve hull, magasról tesz felfeslett tabura láza;
Tanulság lehet, mit megvonok
– kvark útján le nem bírt leptonok –,
mert terhes nekem bármilyen tervbe vett tabula rasa.
2016-2017
(489 szó a szövegben) (148 olvasás) 
|
