:
ötstrófás leteperiodika
Szárnyal a lemondás, leszólnak a csendek,
riad a hanyatlás, sutba dob a hit.
Tétlen áll a hiány, s nem tehető ki rám
címkeként a jel, ami magamhoz hajlít.
Megerjedt frissesség roncsolja már testem,
áporodott szellő jár nagy lanyhán át.
Két kézzel tékozlom adományát resten
jövőmnek, és mellé temetem a mát.
Alábukó hajnal elepedett égre
szemeteli kellemtelen aranyát.
Rozsdamarta lélek, mellyel félve élek
most, hogy nőmnek sem fon kedves karja át.
Keservemre, mikor énem verik, rávall
minden átkos jajszó. Lasszóként leránt
s meghurcol a porban az, hogy Erikával
egyet éltünk ketten, s nem kettős halált.
Önkénnyel emlékből kihasított részen
tükröződik lénye, szemsugára át...
Elgyávuló szómon rémlik fel merészen,
mint töröm fel érte a lét ugarát.
2018. 02. 14.
(98 szó a szövegben) (158 olvasás)
