Cím: s szólt a költő, nem tökölt ő
Szerző: gomolya - László Csaba
(03-17-2019 @ 05:42 pm)
:
Úgy döntöttem, írok verset. Vagy legalább költeményt.
Beleveszek szívet, lelket. Vagy legalább hölgyeményt.
Kezembe kerültek rendre mások versei. És lám,
már a puszta esemény megrendítő csapást mért rám.
Mivel:
Kosztolányi, Tóth Árpád és Ady, Arany, Csokonai,
Balassa meg nagy Sándorunk s ezek lelki rokonai
beláttatták velem, milyen gyötredelmes merénylet
már maga a kísérlet is. (Ítéletként kemény lett.)
Okés.
Őket valahányukat én eddig szintúgy ismertem,
mégis óriásfák árnyán piszmogtam egy kiskerten.
Mire vertem el az időt, energiát, költséget?!
Csak hogy kupacba hordhassak össze tenger zöldséget?
Bakker.
Nem túl kóser a kohóser, nem klappol a paritás:
sokatmondó ökörséget megkísértő alítás.
Előjönnek nyalábban az iafia, egyebek,
s csipegetik szóim, akár lócitromot verebek.
Klafa.
Belátásom műfajomat igazira faragná:
felhagyva a szép szavakkal, feljobbítva haraggá.
Elébb érjen világégés, mint hogy verstan-kaloda
fogjon rabként, mint szükségem idején a... perváta.
Ennyi.
Nincs kétség és nincsen végzés. Általmentem ladikon.
Üdvösebb, ha nemzetem nem, csupán magam tanítom.
Attila is békén nyugszik, a villamos nem ébred...
Ez minden, oh, olvasott fő, mit tárhatok elébed.
Persze
ős-kényszer szült ember-készség elbabrálni rímekkel,
csak a kecske mellőzi ezt, míg helyébe rí mekk-kel.
Haszonállat és káposzta – ezt célozza tansorom:
magamat nem, míg jövőm el ilyeténképp tapsolom.
Szela.
Mondd, ha hívem nem is, viszont ezek után leszel a...?
Akkor jó.
Nem konyul le, ha mellettem voksolsz, nagy arcból így orr.
(Vigyor.)
2019. 13. 17.
(181 szó a szövegben) (141 olvasás) 
|
