:
Eszmélek arra a fals diadalra,
mely karomba lökött: már itt hű te legyél,
Jobb sorsom kanyarja vet, ím, ma balra
s míg tavasza fád, sivár, kihűlt tele gyér...
Átkomat nyelem – folt, szó-sóvár fonat
ez felmart szövetén tar, katatón rendnek,
S fájó-üresen tátongó markomat
tartom, hova szavaid holtan peregnek.
Lélegzet kéne, mely eltart a volttól
és reményt ad, meleget, vér-áram hevét,
S távolít valót messze a koholttól
megidézve újra az igaz erejét.
S gyötrelem kínján ül tépett diadalt
ahol meghalad hígult, ripők szenvedélyt,
S megváltott tudatra még majd riad dalt
hogy konkoly közt leljen fel egy szem víg kedélyt.
2019. 07. 06. 20:10
(87 szó a szövegben) (159 olvasás)
