:
Szelídül a nap az égen,
kertemben nyúlnak az árnyak,
halvány füvekre hajlanak,
földre csüngő lombos ágak.
Még táplálja az anyaföld,
keblén nevelt virágait,
bár hordani kezdte a szél,
lassan lepergő szirmait,
Konokul ballag az idő,
szikkadt földbe ró árkokat,
pókhálót sző a hajamra,
arcomra rajzol ráncokat.
Nézem a kis kerti padot,
mint kezemen az erezet,
a lekopott festék alatt,
látni a fán az ereket.
Mégis jó rajta pihenni,
nézni, ahogy lemegy a nap,
hallgatni az esti csendet,
az éneklő madarakat.
Mert hiába múlnak az évek,
szívemben megállt az idő,
szemem fényétől tavasszal,
a kertben a fű, újra kinő.
(99 szó a szövegben) (998 olvasás)
