A város aszfaltján nőtt fa vagyok,
Nagy házak közt éltem az életem,
Kockakövekbe kapaszkodva,
Eresztettem benne gyökeret.
Te messziről jöttél el hozzám,
Szőke mezők gyenge virága vagy,
Törékeny tested hajlítja a szél,
Gyenge szirmaid égeti a nap.
De eljöttél és itt vagy énvelem,
Engedd nekem, hogy mindig óvjalak,
Nehogy egyszer majd az álmaid,
Könnyekként a földre hulljanak.
Feléd nyújtom erős ágaim,
Mert úgy kell téged átkaroljalak,
Hogy ne tépje tested szét a szél,
Hogy soha ne perzseljen meg a nap.
Mert a szívembe beágyazódtál
Mint mészkőfalba kövült csigaház,
És úgy élsz bennem örök szépségként,
Mint borostyánba zárult kis virág.