Lobogtak felém szemedből a fények,
tükrében egy ábrándos felhő szaladt,
lehullott rád az alkonyi Nap vére,
bíbor sugárral fonta be a hajad.
Fogtam a kezed és mentünk csendesen,
ballagott velünk szelíden a folyó,
a lábainkhoz nyújtózó hegyeken, 
már az erdő is tavaszról álmodott.
Suhantak mellettünk némán a percek,
hordoztak hátukon múltat és jövőt,
körülöttünk a hatalmas végtelen,
kitárta szárnyait a fejünk fölött.
Bólogattak a parton a vén füzek,
kergetett a szél ezernyi illatot,
mint távolban lobogó tábortüzek,
úgy gyúltak ki az égen a csillagok.
Elakartam neked akkor mondani,
de csak álltam szótlanul és néztelek,
a szívem súgta szám helyett szavaim,
hogy én téged milyen nagyon szeretlek.