:
Amikor ódon háztetőkről
a városra csorgott a reggel,
láttalak kopott bérházak között
mozdulatlanul, leszegett fejjel,
mint aki az aszfaltba nőtt bele
úgy álltál magadban tétován,
az arcodról lepergő könnyeket,
felitta magába a félhomály.
Kérges markát nyitogatta a fagy,
friss szelek hordtak tavasz illatot,
fenn az égen még vöröslött a nap,
de már halványultak a csillagok.
Az utak mentén új remény nyílott,
mégis úgy érezted, hogy menned kell,
mert kiégett földeken liliom,
neked soha többé nem terem.
Eldugtad a városban szívedet,
hol krétával rajzoltál házfalat,
még egyszer búcsút intett a kezed,
majd örökre itt hagytad árnyadat.
(96 szó a szövegben) (965 olvasás)