Véges úton

még lépett kettőt
aztán felfordult
hat lába kimeredt,
az olvasólámpám alatt
mely színházi fényeket vetett,
éppen verset készültem írni
már vajúdott a gondolat,
s íme hát a halál jött maga,
meg is volt az első mozdulat;
rögvest körmöltem is,
hogy tétlen ne legyek,
míg lépek kettőt
s két lábam kimered,
írjak egy életet;
igen, jól hallod, írjak,
a helyzet, kicsit sem jó,
úgy néz, ki az Isten van ellenünk
legfeljebb, talán, ha pártfogó,
s ezt alig cáfolja nap,
akárhányba fogsz,
kikezdi húsunkat a szél,
egyre csak távolodsz,
egyre messzebb,
egyre sötétebb árkokba vermeled magad,
kicsit se félj te már,
az élet egy, egy pi-pillanat,
egy pillantás s még két lépés,
aztán két lábad kimered,
ne higgy a látnoknak hát,
ha kicsivel többel is hiteget…

ijesztő, de így megyünk
már e véges úton végig,
hogy jussak így el
valami okos beszédig,
az idő is kevés,
a Szépség is törpül egyre,
csak gyürkőzünk 
teljesen belefeledkezve;

szóval még kettőt lépett
aztán felfordult,
hat lába kimeredt,
az olvasólámpám alatt,
mely színházi fényeket vetett,
s akkor elképzeltem magam,
(vajon hányszor két lépés van még?),
kimeredt testem fölött
épp ilyen villanykörte ég,
csak ott fekszem,
utánam semmi nem maradt,
egynéhány randa sor,
s kivétel még pár kókadt szavalat,
s aki emlékszik még rám,
már annak is halvány képe van,
mintha egy papír felett görnyednék
mozdulattalan