Profán ima

Teríts be az égbolt leplével, néhány szükségtelen szóval,
őszi ködökkel, éppen úgy hátulsó gondolataiddal.
Vond rám az Isten figyelmét, mint ember élek itt alant,
őszi ködökbe zártan, milyen nyughatatlan, tétova pillanat.
Deríts fel, kedvemet szégyellem folyton, másokra ujjal mutogatok,
nem tudom méltón hordani a rongyot, ami alatt test és lélek már végképp összefolyt.
Hamisan ígérek bárkinek, bármit (őszi ködök) s te is leplezd majd el,
Vicsorgom néha, néha még rád is, akitől pedig a hajnalt nyerem, vagy veszem el,

és hints be fényes csillagokkal,
éjszaka, ha így vagyok,
irigy a végtelenre s némely földi vagyonra,
mely másoknak ragyog.

Teríts le az égbolt leplével, térdre nem borulva a megváltást váratom,
nincsen szentség, vagy járhatatlan, esetleg csak én nem járhatom.
Amit ismerek mind jól kezembe fogható, s azon felül néhány vers cseng,
s a történelem, nagyrészt ismeretlenül, alig több mint puszta illúzió.
Számold le nekem a hulló gyümölcsöt, a materializmus és az ideál verseng,
XXI század s előtte mennyi még, kísérlet melyben kétes vég dereng.
Terítsd rám az eget mindenestül, bolygók állását keverd zavarosra,
titkolt trágárságaid szegezd nekem, a mindenség magányát csókold a csókjaidban,

és hints be fényes csillagokkal,
éjszaka, ha így vagyok,
irigy a végtelenre s némely földi vagyonra,
mely másoknak ragyog.

(második változat)