GUBANCOS TÖRTÉNET

Van, ki másképp tudja,
Így hallottam egyszer,
Volt egy öregember,
Lekvárt evett tejjel.

Kenyerére kente
S harapta hozzája,
Aki csak meglátta,
Leült a lócára.

Kért egy kis katonát,
Először csak egyet,
Baracklekvár, szilva
S belemelegedett.

Aztán nagy karéjjal,
Megszelték a veknit,
Birset és almaízt,
Nem is hagytak cseppnyit.

Gyúrták ott magukba,
Itták rá a tejet,
Egyszer húszan voltak,
Alig kaptak helyet.

Kis asztala megtelt,
Dzsemben úszott minden,
Éhes szájjal faltak,
Gyomruk telhetetlen.

Sonkára nem néztek
Tíz szál kolbász maradt,
Szalonna se, ponty se
Nem ették a halat.

Halász, vadász, mérnök,
Úr és szegény ember,
Ízes kenyeret kért,
Finom, langyos tejjel.

Hümmögtek és nyelték,
Kerekedett arcuk,
Recsegett a székláb,
Nyöszörgött alattuk.

Fogyott az almaíz,
Apadt már a szilva,
Üveg üveg után,
Ürült ki a kamra.

Addig-addig tömték
A mélységes bendőt,
Bajszuk összeragadt,
S egy-két csupor eltört.

Ott ültek hát mélán,
Megenyvezett baj’sszal
Bogozták, de akkor
Felborult az asztal.

Ribizli kocsonya:
Mint a cement kötött,
Egyet kimentettek,
Aztán még vagy ötöt.

A többit estére,
Nem is kellett mentő,
Bajusz is, szakáll is,
Jövő nyárig megnő.

MEGJ: 2. VÁLTOZAT