VÉGTELEN MAKARÓNI

Untam már a kolbászt,
Rántotta volt tegnap,
Mézes kenyér s tea,
Kakaó néhanap.

Parizeres zsömle,
Tojás, kenőmájas,
Dagad a mellizom,
Ettől lettem vállas.

Tudtam régen is, az
Olasz konyha híres,
Tegyünk egy próbát,
Lássuk milyen ízes

Milánóit kértem,
Kedden vacsorára,
Tömve a mélytányér,
Ki pakolta rája?

Az egész lábossal,
Amit tíznek főztek,
Ide tették elém,
Nem szűkösen mértek.

Gőzölgött a tészta,
Tengernyi szósz azon
Paradicsom hússal,
Friss sajt is vastagon.
 
Jó étvágyat kívánt,
A főszakács nekem,
Egyedül maradtam,
Lassan eszegettem.

Tekertem, csavartam,
Forgattam a villám,
Szaftos volt az arcom,
Leettem a ruhám.

Egyszer csak, hogy-hogy nem,
Az egyik falatnál,
Éreztem hosszabb, az
Eddig megszokottnál.

Húztam én a számmal,
Régen megtelt vele,
Úgy megindult aztán,
Földön is volt fele.

Csak nem volt sehogy se,
Vége a tésztának,
Nápolyban meséltem,
Ilyet ők se láttak.

Tekeredett egyre,
Mint egy hosszú kígyó,
Vele jött a mártás,
Mert anélkül nem jó.

Ott ültem a széken,
S ésszel nem értem fel,
Volt az úgy nagyjából,
Négy-öt kilométer.

Lemérhettem volna,
Egy-két bálnát vele,
Focipálya hossza,
Még csak a negyede.

Azóta nem merek,
Makarónit enni,
Vajas kiflit s kávét
Szoktam eszegetni.

megj: második változat