:
egy emléket megszövök versnek
"Költészet, álmok… Szép szavak!
Éppúgy küszködöm a világban,
mint akármilyen más anyag"
Szabó Lőrinc - Monológ a sötétben
árnyékunk mellénk fekszik
nyármeleg az április
az augusztus tanulhatja
okádni lángjait
felhőtlen sima ég alatt
nyármeleg az április
anyagtalan ábrándok
készülnek majálisra
s az olvadt beton között
délibábbá varázsolt város
függőágyán egy emléket
megszövök versnek:
s a mezítlábas purdék
már felénk szaladnak
fonott angyalokkal és
sáros maszatos képpel
és úrfiznak és átkot
szórnak elénk és lyukadó
tenyerüket tartják
miből napfény csorog
s megkarcolják az eszmélet
hajszálvékony burkát
bár egy lejt egy cukorkát!
s tenyerükből csorog a napfény
arcuk bronzzá merevül
fehér csillogás a fogsoruk
három-négy napja étlenül
s tenyerükből csorog a napfény
sosem pólyált hada Istennek
sáskák száraz fűszálon
kérdő kérkedő szemek
s tenyerükből csorog a napfény
szénfekete hajuk tövén
tetű és tövis terem
s mögöttük bújkál a szél
tenyerükből csorog a napfény
úrfiznak és átkozódnak
bár egy lejt egy cukorkát!
krisztusodnak kormosodnak egyre
s tenyerükből csorog a napfény.
árnyékunk mellénk fekszik
nyármeleg az április
az augusztus tanulhatja
okádni lángjait
felhőtlen sima ég alatt
nyármeleg az április
anyagtalan ábrándok
készülnek majálisra
s az olvadt beton s a
délibábbá varázsolt város
függőágyán egy emléket
megszövök versnek
s mintha mindig ugyanők
a vásárhelyi főutcán
a váradi szemaforoknál
a sorompónál Dicső felé
Bözödnél s Udvarhelyen
mint ránktapadt kutyák
az életbenmaradás csodái
s újra játszott kópiák nekem
(178 szó a szövegben) (730 olvasás)