:
a telet már nem éri meg.
a muskotály aszúsodni
fog a cérnán s a hideg
kamarában dermedt
zsír között a hús a
búcsúzókat fogja várni
mentás pálinkával és
kaláccsal és jeges szél
és fekete szélű hófelhő
és megállott Nyárád is illenék;
a belső szobába képzelem
mint nagyapámat láttam
s ott a bútorok még egyszer
megkeményednek a
varrottasok vászna kifeszül
a fényképkeretek lerázzák
a port a pókhálót a legyek
piszkát s a szőnyegek még
ez egyszer a négy falig elérnek;
a telet már nem éri meg.
Endréék felé ki fogunk látni
húsz éve nincs tiszta ablakon
körtét cserélünk a lámpákban
és nem gyújtunk villanyt
a sezlont kiporoljuk
és senki meg nem ül rajta
megvakult tükörben csupa szem
vitrinüvegben csupa halk
szókat hordozó száj
régen fogott kezek rázódnak
és a tekintetektől s a részvéttől
megsűrűsödik a levegő a
kicsi kályha meleget szuszog
hogy az inget nyaknál
s csuklónál meg kell oldani
és nem gyújtunk villanyt
és senki a sezlonon meg nem ül
megvakult tükörben csupa szem
vitrinüvegben csupa halk
szókat hordozó száj
kukucskálok derékmagasságban
majd harminc év egybekötözve
fölöttem mint kútnak nehezéke
(146 szó a szövegben) (444 olvasás)
