Találkozás egy parajdi tanárral

„Akkor többtitkú volt az erdő,
több csillagot vetett az ég.
Üllőre sújtó kalapácstól
harangozott a faluvég”.

Szegről-végről talán a rokonom,
Ki itt lovagol Áprily-sorokon,
S könnyfakasztó hangon most kikiált,
- Becsüld a verset, becsüld az iskolát!

Harmincnyolc éve itt, csak itt tanít,
Minden repedésben szépséget gyanít,
Omladozó falak közt lelkesül,
Rímekbe bújik testestül-lelkestül,

Míg bogozza, kutatja Áprilyt,
Sok hű sorát, mely vasláncként úgy szorít,
Hogy nem tudsz, nincs út, menekülni már,
Állj a fénybe, oly kevés ki oda áll!

Új ember! Mondod más időkben jársz?
Költőknek nem jár dics, csak a gyatra gyász!
Szájberkor: süvítő, söprő szembeszél, 
Ki verset mond csupán bolondul beszél?

Így van Tanár úr, látja, érti ezt?
- Becsüld a verset, titkait fölfedezd!
S messze néz, hol ködbe bújt sóhegyek,
Vigyázzák, visszhangozzák a verseket:

„Az édesapja műhelyéből
csengett ki az a mély zene.
Én most is hallom. Mintha messze,
a végtelenből csengene.”
( Áprily Lajos: Régi házban)