Fullextra.hu

:
A vonat lassan, sikító kerekekkel ért be az állomásra. Kicsi, piros, mindössze egy mozdonyból és két kocsiból álló vonat járt erre. A hegyek és apró falvak között közlekedett, a két végállomás között tartó útja során tízszer állt meg.
Andi és a többi, eddig várakozó diák elárasztotta a fülkéket. Fellépkedett a középső kocsi lépcsőin, és azonnal barátnőjét kereste, aki egy megállóval előbb felszállt már. Nagy mosollyal lehuppant vele szemben, és azonnal beszélgetni kezdtek.
Hétfőtől péntekig minden nap találkoztak, de mivel más suliba jártak, mindig volt téma, amit meg lehetett vitatni, vagy ki kellett tárgyalni.
Középiskola első óta barátnők voltak, most már több, mint egy éve. Most másodikosok voltak, tizenhat évesek. Az érettségijük pedig 1995-ben lesz, akkor töltik a tizennyolcat.
Eszternek néhány hete volt barátja, Andi csak irigyelte: barátnője csinosabb, magasabb, vékonyabb és vagányabb volt nála.
- Kotord elő a bérleted, ismeretlen kalauz jön… - dörmögte kelletlenül Eszter.
Elég ritka eset volt, hogy új arcot láttak maguk körül. Az „iskolavonaton” szinte ugyanazok dolgoztak. Szinte minden vasutasarcot ismertek már. Az utazóközönség sem volt változatos: ebben az időpontban – reggel hét és nyolc között – mások szinte nem is utaztak, mert ilyenkor a diákok indultak iskolába.
Andi belebújt a táskájába, tényleg ritkán kellett mutogatniuk a bérletüket, a kalauzok is ismerték már őket és a többi diákot is.
Mire előkerült az igazolvány, a kalauz már oda is ért hozzájuk, de csak mosolyogva legyintett:
- Nektek is diákbérletetek van…
Eszter mosolyogva bólogatott, Andi meg sem tudott szólalni. Amikor felnézett rumlis iskolatáskájából, a szava elakadt: az egyenruhás fiatal, szőke, bongyor hajú, vagyis inkább kócos, kék szemű fiú volt. Talán tíz évvel lehetett idősebb náluk. Hamar otthagyta őket.
Andi óvatosan utánakémlelt, miközben elrakta a bérletét. És még azért is bújt vissza a táskájába, hogy haja előrehullva eltakarja kipirult arcát.
Hű, rendesen melege lett, amikor meglátta a fiút. Volt ideje megfigyelni, hogy a távozó egyenruha feszes kis feneket takargat.
„Bár nekem is lenne egyszer ilyen fiúm…” - ábrándozott.
Persze barátnője rögtön észrevette, hogy Andi kizökkent a megszokott ritmusból. Így hát gyorsan dobták az előző témát, és az új fiúról kezdtek sutyorogni.
- Biztos tanuló. – találgatott Eszter.
- Á, én nem hiszem. A tanuló sosem egyedül jön.
- Lehet, hogy a társa ott maradt a másik kocsiban.
- De ha tanuló, akkor még sokat látjuk majd. – reménykedett Andi.
- Helyes nagyon. Hozzád a szőkék illenek. De jó lenne, ha megismerkednétek! – Eszter is nagyon szurkolt a barátnőjének, hogy valami helyes fiúval járjon, mert ő egyáltalán nem látta a lányt olyan csúnyának, mint Andi látta saját magát.
- Hát, ja. Az szuper lenne. Cuki a haja, bár nem úgy tűnik, mint aki gyakran fésülködik.
- Ha kifésülné, nem lenne ilyen göndör. Jól néz ki így. Nekem csak a szeme nem tetszett. – fogalmazott meg egy óvatos kritikát Eszter.
- Mi bajod a szemével? Szerintem tök szép kék volt.
- Igen, de olyan kicsi, mint a mackó gombszeme. Vagy inkább bogyós.
- Aha, szerinted bogyószemű.
- Az. De ez még becenévnek is jó! Bogyószemű.
A következő megálló előtt megint elment mellettük a kalauzfiú, elsétált a kocsi legvégébe, és amikor kinyílt az ajtó, átment a másik kocsiba. Nem volt közvetlen átjárás, az egyes kocsik különállók voltak.
Eszter tudta, hogy a következő megállónál megint visszajön, mert csak egy kocsi van mögöttük, utána megint idejön, aztán eggyel eléjük, majd megint vissza. Így volt ez eddig mindig.
Még kétszer látták a „Bogyószeműt”, mire beértek a városba, a végállomásra.
Andi már teljesen bezsongott addigra, direkt utolsóként szálltak le a vonatról, hogy lássák, merre tart a fiú az érkezés után. Pedig könnyen kitalálhatták volna: a szolgálati iroda felé vette az útját. Félúton találkozott egy idősebb kalauzzal, kezet fogtak, és pár szót váltottak. Andi és Eszter átvágott a többiek után a síneken, de közben a szemüket a fiún tartották. Majd megálltak az állomás közepén és vártak. „Bogyószemű” kis idő elteltével eltűnt az iroda ajtaja mögött.
- Most aztán sietnünk kell, mert elkésünk! – unszolta Eszter a barátnőjét. Egymásba karolva sietősen szedni kezdték a lábukat a suli felé. Kicsit később pedig szétváltak, és egyesével loholtak tovább.

Délután Andi egy padnál várta barátnőjét, míg az ő utolsó órája is végetér.
Volt egy állandó megbeszélt találkahelyük, és reggel mindig egyeztettek, ki mikor végez, és várták egymást.
Eszter nagyon sietett, mert érezte, hogy azonnal indulnak az állomásra, megnézni, dolgozik-e még a Bogyószemű. Meg azért is siettek, hogy elérjék a vonatot, mert Eszternek később randija lesz, igyekeznie kellett házit írni.
Amíg várták, hogy a saját vonatjuk induljon, árgus szemekkel figyelték a többit. Néhány kis piros szerelvény várakozott, s az egyenruhások is kezdtek kifelé szivárogni az irodából, mindenki a megfelelő vonathoz közeledett.
A lányoknak is hamarosan el kellett helyezkedniük, nehogy lemaradjanak.
Andi egyre csalódottabban kémlelt körül: aznap már nem látták többet a Bogyószeműt.
Másnap új napra ébredve izgatottabban várta a vonatot, hátha vannak csodák, és a fiút ugyanarra a vonatra küldik.
A szerencse és a csoda nem jött el aznap. Eszter egy kicsit előbb látta meg a szolgálatban lévő kalauzt, mint barátnője, fel volt tehát a csalódott arcra készülve. Sejtette, hogy ha saját randijáról mesél, Andinak ez sem segít.
- Hát, majd talán délután… - rántotta meg vállát Andi, és próbált nem a fiúra gondolni.
- Azért ne szomorodj el, lehet, hogy várni kell rá egy kicsit, de biztos találkoztok még…
- És akkor majd kiderül, hogy van barátnője, vagy felesége. Jobb lenne minél előbb biztosat tudni.
Eszter igazat adott neki: valóban jobb, ha a kellemetlen hír mielőbb kiderül, mert most még túlteszi magát rajta, de ha beleéli magát bármibe, később sokkal rosszabb lesz. Andi fejében és szívében nagy káosz kavargott: szerette volna látni a fiút, de tartott tőle, hogy egyoldalú a dolog. Vagy ha a fiú foglalt, csak addig ábrándozhat róla, amíg ez ki nem derül. Andi nem akarta megbántani barátnőjét, és kérte, mesélje el, mi volt a randin. Már csak azért is, mert így lesz némi fogalma a dologról, igaz, csak elméletben.
Eszter persze tele volt „élményekkel”, moziban voltak, tehát inkább a filmről beszélt. Jól eltelt az idő, amíg a vonat kényelmesen zötykölődött a város felé.
A biztonság kedvéért azért még egyszer körülnéztek, mielőtt elhagyták az állomást.
Délután megint találkoztak, de ezúttal egyszerre értek oda a parkba, ahol meg szokták egymást várni. Eszter addigra kitalálta, hogy ha legközelebb Andinak előbb ér véget a napja, inkább menjen ki a vasútállomásra, és ott várakozzon. Remélte, hogy ha egyedül lesz, a fiú majd megszólítja.

Időközben eltelt már majdnem egy teljes hét. A lány minden reggel azzal a gondossággal öltözött, mintha randira készülne. Vadul dobogó szívvel várta a vonatot, aztán csalódottan felszállt. Eltöltötte a napját a suliban, délután azonnal sietett vissza az állomásra, de napokig nem történt semmi. Eszter viszont már attól elégedett volt, hogy látta, Andi azért szépen kivirul: a héten már többször volt szoknyában, mint nadrágban. Látszott, hogy minden este hajat mosott. És rend volt a táskájában.
Pénteken reggel tudták, hogy egyiküknek nagyon hosszú lesz a hétvége, ha ma sem látják a Bogyószeműt. Ezúttal a sors azonban megkönyörült a lányon, igaz, csak délután. Egész délelőtt szenvedett a suliban. Aztán kiért az állomásra, és leült az első padra. Gondolkodott rajta, hogy vesz két szelet csokit magának és Eszternek, de előbb körül akart nézni. Nem látta a Bogyószeműt. Visszafordult. Az állomás mellett volt egy kis közért, pár percet akart csak ott tölteni.
Benyitott, és egyenesen az édességekhez ment. És akkor megtorpant, és mozdulni sem bírt. Érezte, hogy az arca lángolni kezd, a szíve is új ritmust vett fel, gyorsan el is fordult, mielőtt a Bogyószemű észreveszi. Közben az agya járt:
„Hát ő is idejön vásárolni? Nem volt jó ötlet bejönni. Gyorsan el kéne tűnni. De pont a csokiknál van…”
Körülnézett, valami mást akart a csoki helyett, de nem volt ötlete. Végül lekapott a polcról egy franciadrazsét, és a pénztár felé araszolt. Közben nem értette önmagát: egész héten mindig arra várt, hogy láthassa, most pedig itt van tőle egy méterre, ő pedig szégyenszemre elmenekül. Annyira leblokkolt, hogy még csak örülni is elfelejtett: az első reakciója a pánik volt.
Annyira elveszett a gondolatai között, hogy nem figyelt, csak beállt a sorba. Egyenesen a Bogyószemű mögé. Hát, legalább nem kellett ránéznie. Viszont megfigyelte, mi van a kosarában. Vett néhány zsemlét, felvágottat, ásványvizet.
„Lehet, hogy most kezdi a műszakot…”
A Bogyószemű fizetett, és kiment a boltból. Andi is sietett utána. Amikor kilépett, meglátta, hogy Eszter is épp most érkezik meg az állomásra.
- Láttad? Ott megy előttünk! – suttogott Andi, mintha a fiú bármikor visszafordulna.
- Siessünk! Legalább látjuk, melyik vonathoz megy!
Nem kellett annyira kapkodni: nemsokára megjelent a lányok vagonja mellett.
Szokás szerint a középső kocsiban foglaltak helyet, mert oda gyakrabban fog átjárni. Andi elmesélte a bolti sztorit, Eszter pedig nevetett a butaságán. De legalább jól végződött a nap: látták a Bogyószeműt. Ráérnek megismerkedni vele legközelebb. Andinak kicsit kedvét szegte, hogy szinte alig vette őket észre. Csak rájuk pillantott, és már ment is tovább, majd megállt a kocsi legvégében az ajtónál, és unott arccal nézett szét a távolodó tájon. Nem tudta, hogy a lányok suttogva egyfolytában róla beszélnek.
Amikor Andi készülődött leszálláshoz, épp nem egy kocsiban volt velük. A lány a vonat mellé állt, hogy integessen a barátnőjének. Eszter fenn mosolygott a vonaton: tudta, mire megy ki a dolog, meg akarja várni az indulást, hogy még egyszer lássa a Bogyószeműt.
A srác a hátsó kocsi felől közeledett Andi felé, körülnézett, leszállt-e mindenki és fellépett arra a legalsó lépcsőre, ahonnan a lány távozott. Aztán intett a mozdonyvezetőnek, hogy indulhatnak. Andi integetett Eszternek, és szélesen mosolygott.
Aztán ránézett a Bogyószeműre, nem hagyta abba a mosolygást, ő pedig egy pillanatig egyenesen Andi szemébe nézett. A lány nagyon igyekezett, hogy egész hétvégére bevésse a másodpercet. És újabb csoda történt: a Bogyószemű – halványan ugyan –, rámosolygott.
„Gödröcske van az arcán!! Úristen, de helyes srác! Bár mindig emlékeznék erre a mosolyra!”
Vadul dobogott a szíve, de jól érezte magát. Végre megint alig várta a hétfőt és a jövő hetet. Most akár minden nap suliba ment volna, pedig utált korán kelni.
Hazafelé végig ott volt előtte a fiú arca, később azonban sehogy sem tudta felidézni. Minél erősebben koncentrált, annál kevésbé sikerült. Egyféle megoldásban reménykedett: mielőbb újra látja.

Folyt.