:
Tudod, én már belefáradtam. De úgy
istenigazában. Hogy mibe is? Csupán
a meg nem valósult álmokba, a meg
nem álmodott álmokba. Meg azután
még a meg nem álmodott valóságba.
A meg nem élt hazugság valóságába
épp úgy, mint való lét hazugságaiba.
És a hazug álmok hazug világába.
Egyszer elhittem. Egyszer elhitted.
És egyszer csak elhittünk mindent.
Még a hihetetlent is talán. Hittük azt,
hogy megválthatjuk azt az Istent,
aki bennünk él. Istentelenül jó volt,
és Isten bizony! Talán néhány percig.
Míg az elme kontroll nélkül szárnyal
védőháló nélkül, akár kétszázzal.
Próbáltam elmondani. Kiabálva, súgva,
tíz körömmel kapaszkodva eleven húsba,
hogy nem tarthatja lelkem örökké gúzsba
kötve ami volt! Szeretnék valami útra…
Végre valahára Haza találni! Álmodni!
Elaludni s felébredni úgy, mint távoli
látóhatár peremén a Nap. Képes legyek
éltetni, élni, ragyogni akár. Amíg lehet.
Hiába. S tudod, én már belefáradtam
istenigazában, hogy görnyedt hátamra,
naponta pakoljanak eleve holt álmokat,
cipeljem magammal rég volt világomat.
(130 szó a szövegben) (1164 olvasás)
