Cím: Valami hosszú gyászból...
Szerző: Captnemo - Káli László
(08-12-2015 @ 09:54 am)
:
Valami hosszú gyászból ébredhet az ember így talán.
Vagy valami véget nem érő éjszakából, amikor aztán
mégis felragyog valahol távol az a sejtésnyi halvány
fénysugár, mely hirdetni születik egy új nap hajnalát.
Miután a sötét, és a bénult gyász nyomán életre kel
minden tetszhalott lélek, homályba hull minden árny,
és ármány, és én élek! Megint… Talán… néhány évet,
napot, hónapot, mit a sors személyre szólón kiszabott.
(az a kiszabott élet!)
Aztán, ahogy annyi másért, ezért is bocsánatot kérek.
Csak ez az űr! Ott legbelül. Csak az ne lenne, ne égne
oly kegyetlenül. Persze, hülyeséget beszélek, hiszen
parázs és tűz (meg szerelem, és bor, meg valamiféle
szívdobbanás is), hogy lehetne, ha űr van itt benn?
Szóval csak azt mondom, hogy valami azért mindig
volt, van, lesz, ahogy illik. Élet és vígság, és ami szép,
épp ahogy bánat, gyász. Csak azt nem szabad elhinni,
hogy pótolhatatlanok vagyunk. Mert valaki némiképp
valamivel mindig pótolható. Talán a most! A jelen
az nem pótolható sohasem. Az épp álmodott álmok,
az épp elszalasztott boldogság, vagy az az egyetlen
utolsó esély az életben, hogy ráébredj: mély az árok,
hová egy nap letesznek, s hogy ne fázz rá még jobban,
földet nyomnak nagy kupacokban föléd, mely ezután
végképp lezár minden esélyt. Vagy ha nagy tűz lobban,
s nem szerelem éget. Porrá leszel, lelked füstként száll.
De most még dobban a szív, lüktet a lét, tombol az élet,
és mint ki mély álomból ébred, szeméről a lepel lehull,
a gyász-sötét véget ér. Talán a Sors valami szépet hoz,
vagy a következő keresztútnál épp csak jobbra fordul…
(257 szó a szövegben) (421 olvasás) 
|
