Cím: A kettőnk ügye Szerző: Captnemo - Káli László (05-16-2019 @ 11:20 am)
:
„Csak még egy percre még egy percre
szegődj magányos közelembe
nem múlóra nem végtelenre
valami megmarkolt Jelenre”
(Simonyi Imre: A kettőnk ügye)
Mert már rég nem az a kérdés Kedves, hogy
egymásnak rendelt-e bennünket az Isten!
(Vagy a Sors? Vagy a Végzet? Egyre megy)
Meg aztán nem is kérdés ez igazán. Hiszen
a válasz rég beleitta magát a nagykönyvbe,
és csak úgy: hát persze. (Mert másképpen
hogyan is lehetne) Meglehet, évtizede már,
hogy léptünk más utakon jár. Bár egészen
soha nem volt több a távolság, mint csupán
karnyújtás. Mint a sínpár. Futnak, hogy majd
a végtelenben egymásba simuljon a kattogás,
ahogyan a szív húrjai, mint vonat, zakatolnak.
Nem számít a közel, a távol, tér, és az idő,
ami elmúlt az óta, hogy utószorra fogtuk
meg egymás kezét, s búcsúként még csókot
loptunk a kölcsönkapott időtől. Jól tudtuk:
talán ez a búcsúcsók hosszú időre zárja
szemünk elől a másikat, mert a jövő árja
nem sodor egyhamar (vagy soha) utunkba
ajándékot, hogy lelkünk társát viszontlássa.
Elszállt az idő. És megannyi halk sóhaj,
könny és bánat szakadt fel, míg a varázs
mély alázatra és szeretettre válthatott.
(És mégis örökkön izzó maradt a parázs.)
Sokszor gondolom: bárcsak még egyszer…
Ha csupán egy pillanatra, egyetlen percre,
valamiképp vissza lehetne menni térben
és időben. A soha el nem múló végtelenbe!
Oda, ahol Aznap térdre rogyott az értelem,
s ahová szégyenlősen bújt el a vágyunk,
ahol táncoltál, miközben táncolt az ég velem,
s az Álomsziget… ahol egymásra találtunk.
Nem jön vissza soha. Sem a perc, sem
az az óra. A sirályok sem úgy rikoltanak
a tóparton az óta, mint első éjjelünkön,
mikor álmodban is karomban tartottalak.
És pillanat, amely az óta is visszaköszön,
a számtalan vers, mind egy Halleluja,
s én újra, meg ezerszer újra: köszönöm.
(254 szó a szövegben) (324 olvasás)
|