Pistike vagyok, és nagyon szeretem a hazámat. Amikor az Ancsa néni azt mondta, hogy a hazánkat nagyon kell szeretni, előbb azt értettem, hogy a házamat. Mondtam, hogy nekem nincs házam, sőt még Apának és Anyának sincs, mert egy tízemeletesben lakunk, ahol még nagyon sokan, és saját fülemmel hallottam, amikor Apa azt mondta, hogy a ház nem az övé. Lehet, hogy ha felnövök, majd nekem se lesz házam. Erre Ancsa néni azt mondta, hogy hazám az akkor is lesz, de mintha ebben ő se lett volna annyira biztos, mint a kétszer kettőben, mert az most is négy, meg akkor is annyi lesz, ha felnövök.

   Tegnap elmentünk az egész osztállyal egy temetőbe, ahol azok fekszenek, akik már régen meghaltak. Van ott egy tábornok bácsi, akinek koszorút vittünk a sírjára. Vagyis nem a sírjára, mert nem tudják, hol fekszik, mert nem találták meg a csatatéren, de csináltak neki egy haldokló oroszlánt, és most az az oroszlán őrzi a temetőt. Ezt én sem értem egészen, de Ancsa néni azt mondta, hogy évforduló van, és minden le volt terítve nemzetiszínű zászlókkal meg szalagokkal. A tábornok bácsi a szabadságért harcolt, és most az egész serege ott fekszik a temetőben. Most már értem az Apukámat, aki azt mondta a múlt héten, hogy eljönne ő szabadságra, de nem engedik, és mostanában nem is érdemes harcolni a szabadságért, mert megütheti az ember a bokáját. Én is ütöttem már meg a bokámat és tényleg nagyon fáj, úgyhogy örülök, hogy az Apukám sem harcol érte, mert Apukámat nagyon szeretem.

   Aztán Ancsa néni azt mondta, hogy a tábornok bácsiék nem győztek, de mégis nekik köszönhetjük, hogy ma van független magyar állam. Hát még ha győztek volna, gondoltam. Habár azok a katona bácsik is ott fekszenek, akik győztek. Ugyanúgy meghaltak, mint akik nem győztek, hát akkor tényleg nem érdemes harcolni.

  Azt, hogy mi az állam, Ancsa néni hosszasan magyarázta, de lehet, hogy nem értettem meg egészen. Azt, hogy mi az ország, azt értem. Sokat kell benne menni, míg elérünk egyik végéből a másikba. Valamikor Magyarország is sokkal nagyobb volt, aztán elvettek belőle, így ma nem kell annyit gyalogolni. Az állam meg azoknak az embereknek a nagy-nagy családját jelenti, akik egy országban élnek. Bár szerintem az állatok is benne vannak ebben, méghozzá nagy és félelmetes állatok. Ancsa néni azt mondta, hogy ez butaság, és honnan veszem. Én meg azt válaszoltam, hogy hallottam, amikor Anyukámék beszélgettek. Azt mondta Apukám, hogy a pénz egyre kevesebbet ér, mire Anyukám azt felelte, hogy az csak a kisebbik baj, a nagy baj az lesz, ha jön az államcsődör. Én még nem láttam olyat, de nagyon nagy állat lehet, mert az Apukám is fél tőle, pedig az Apukám nem fél senkitől. Ancsa néni kinevetett, pedig ő mondta, hogy nem szabad másokat kinevetni. Aztán azt mondta, hogy az nem csődör, és nem is állat, de tényleg nagyon rossz lenne, ha jönne. Akkor még az is lehet, hogy sok embernek el kellene költöznie más országba, ha meg akar élni. Mondtam, hogy az én Apukám orvos, aki megélne még Norvégiában is, csak az a baj, hogy nem tud megtanulni norvégul. És nem is szeretné itthagyni a hazáját. Mi az Anyuval vigasztaltuk, hogy ne búsuljon, mert mi is megyünk vele, de ettől se lett nagyobb kedve Norvégiába menni. Talán nem is baj, mert az Anyuval mi sem tudunk norvégul, meg nem is vagyunk orvosok, és lehet, hogy mi nem tudnánk olyan jól megélni ott. Ancsa néni azt mondta, hogy most sokáig mindenkinek rossz lesz, de mire én felnövök, minden jóra fordul, mindenkinek lesz kenyere. Mondtam, hogy kenyerünk az most is van, sőt otthon tudunk kenyeret sütni is, mert Anyukám kapott a Nagyitól kenyérsütőt Karácsonyra. Bezzeg Mars csokit nem tudunk csinálni, úgyhogy jobb lenne mindenkinek inkább Mars csokit ígérni, hátha nagyobb kedvvel dolgozna. Lehet, hogy Norvégiában mindenki Mars csokit eszik? Akkor lehet, hogy mégis oda mennék inkább. De ezt már nem mertem mondani, mert Ancsa néni szerint még nagyon sokat kell tanulnom, és ha a tanulásra gondolok, még a Mars csokitól is elmegy a kedvem.

    Ezzel búcsúzom ma, kedves naplóm.