:
- Rimbaud triptichon -
( K.-nak )
I.
mindig is fortyogó szivárvány ölelt
ujjaim közül kipergett Afrika
Charleville-ben hagytam lábnyomom
nekem a világ mindig is
csak egy taliga volt
megjártam égszínkék hömpölygő éjeket
szavakkal vágtam szétrepedő koponyákat
rézüstöm gyöngyházhabja kiforrt
átitatódott vele sokak
szíve lába
gleccserszívem unva gyötörték majd
jött egy barna tüdőszín fák között
kinek nyakát lélegezve arcom
az örökkévalósággal ütközött
s lettem felfordult hajó
virágos némasággal babrál a hús
a szív néha felszökell belerondítani a hiányba
savanyú lélektelen verseket
Charon bűze s a Behemót
törtek rám öles ég alatt
ám legyőzve már mind az óarany-madárra
mely indiszkrét szigetemre ráakadt
fák üvegmoraja sír ablakomon
dúlt vihar cirrusból csattan
lehetetlen profán barlangrajzok lámpafénye falamon
a levélben csontos derű - remélem megkaptad
szánhúzó csillagaim kutyáim színes vidám üstöke
efemer tekintetükben a lényeg
szebben nem taníthatok és nem mondhatom el én sem
pocsolya mind mi körülötte
csak a pillanat van mikor én hozzáérek és ő válaszol
a többi sötét hullámló lusta tenger
nem ér el mi rám tör s pengéjét mint a húst
belém döfi vakon
gúzsban fekszik ki ölelne
s kit én ölelnék az is gúzs
szememmel szeretem a szívemnek legszebb és
egyetelen szent háborút
s a csöpp papírhajó mit mások versnek neveznének
felé indítom - ő suttogja egyedül hogy örök lett -
s az öröklétbe nevét nevemmel együtt döföm
két külön csillag mit összefűz a
szenvedélyes szemérem
e lusta révű habokból jött ki felém
bújt hozzám s szeretgetett meg kutyám
vizes szőrét sosem bántam
tudtam szemem s mi benne van számára neki eleség
így megyünk mi ketten
nyomunkban vad dúlt homály van
s az árokpart embernyi lapulevelet nyit
oldalamban galaxisok csak embertérdem nem bírja
de egy másik létben is majd hozzátok futok
s felírlak a csillagoKra
fel én s füttyszóval hívom jó ebem is
s tőlünk virágzik majd sugárban a változás
s lesz keringő áradás a vad mérce
átmegyünk az űr fokán
összeborult homlokain galaxisteremtését
sokan járnák
az okker erdőben két kuvik
lapul a zsenge levéltajtékhoz
ami fontos az a most és az itt
bibéit bontó űrhajónk megfeneklett gálya a semmiben
gyökere fákat ontó termékeny bolygót teremtő képzelet
ó valahol Európában kátrányarcú pocsolyában
ring egy kis hajó amiből a tinta
izzó égre fekete révületet old
mint szerelmeink gazdag hormonrendszere
mely olyan mintha lucskos áldással ölelne de szent
s a drága pille mi a kuporgó galaxisból kilőtt
vak nyilad áttetsző testével nem téveszti el
zefíres gyapotra hull
s szétgurul: pempő lesz s borostyán szemeknek adakozó fénye
szavak szűk rugdalózója az emberiségre
s mikor már bőröm gyékény
s kutyám hatodszor született újjá
elindulok pufók angyalokba rúgni mik eozin házfalakon
és vastagon terpesztett kapuk fölött dölyfösödnek
be sose térek lábnyomom mégis otthagyom
s kacagok a világ nem-létén
mert koponyám az egyetlen szívizom
II.
Liliomok! Méregszivattyúk!
zárt ajkakról ömlő ígéretek!
csobbanásai azoknak amik sosem múlnak
általuk ők leszek - gondoltam ha már
stukkóvá pingáltak - aludj tovább jó Sixtusom -
véredényeimben az ősrobbanással
a teljesség grálját hordozom
fakóvá lenni - engem mit érdekel -
győzzenek le mint a többit aszkéta hétköznapok
pergő porok aranyszín ámulását lágy ecsettel
ajkakról vakarom le
mit nékem dölyfös szürkék
nekem hegedűsök kellenek akik fáradó istent
úgy zihálnak az égre hogy az rettenet és egész és szent és barbár és forgatag
és nyelvemen csak az a közös ámulás marad hogy:
összeérünk
s összeérnek nyelveink
egymás ajkáról beszélünk felcserélve
felcsévézett éveink
hé tuskók! itt elragadtatás van!
hé ti mit sem értők! többet s jobban nem magyarázzuk
aki ért velünk hadar lüktetve saját ájulásunk
extázisunk a földről elremegve
Istennel paroláz
s szeretjük még azt is ki nem ért
a jóság fegyvere csak néha hahotáz'
a lebilincselés a sorsunk
s mi aranybikák vagyunk és nemesfém faltörő kosok
elmék szűk sikoltó fakapus bejáratán
rézkarcok nimfák és nimbuszok
pala-férgek föld-kukacok akta-társak ez itt Bonviván
Trója Verona Nakonxipán
és keskeny kék ég ahova
csak széles lelkek férnek be
férgeitek gyűrűje éhes
langyos homályban hűlt zene -
reszkessen ki úgy érzi: neki nem kellene
III.
a Császár verandáján
még a nap is szutyokkal kel
ide egyedül a természet illő
óarany-tempóját egyedül
sirályok pörkölt szárnya ússza meg
kopog a Szentlélek szívedet függőn tartja
szétszakítani azt mesébe illőt
dicsőülsz míg lent
bús borús hordák
Agamemnón hadaival érdektelen összecsapnak
borzold át az univerzumot
mondj neki bármit de úgy hogy
céda bőre beleremegjen
égnek érő meredező szőrszálait mint diadalívet tarkódon vidd tovább
az "add tovább" a lényeg
nem a lusta lapos gát
égre kergetett átforrósított Istenek vagyunk
az van csak ami mi vagyunk
a jövő almanachjában nincsenek leölt cirrusok
két kézzel fogd a szivárványt
egyik vége bal másik a jobb marok
forgasd meg és ugord át
saját Parnasszusod
hűs sötét alkony ha rád talál
csillagszeglet szöveten mi bús gallérra esik
fény - szemekből át a szív lőporán
épp szétverődő házakból kőpor
s ha belép ki arany porban áll
megérkeztél s megérkezett
az évszázadokkal ezelőtt elhajított meleg tenyérlenyomatú kő
ragadd forró szívedhez szép szelíden
az öröklét visszajár
(805 szó a szövegben) (216 olvasás)
