| Küzdőtér |
|
|
|
Cím: A rózsa
Szerző: Emerick - Varga Imre
(10-02-2006 @ 09:17 pm)
:
Több hetes harc után véget ért egy kis falu agonizálása. A falucska teljesen üressé vált. Ép ház, pajta, udvar nemigen maradt. A háziállatok mind eltűntek vagy elpusztultak. A faluba vezető utak mentén álló egykoron hatalmas nyárfák most mind derékba törve hevertek a földön. A kukoricatáblák színpompás táblái letaposva, felszántva, felégetve. Még melegen süt a nap, de időről időre beborul az ég és hideg eső kezd esni. Ez inkább illik már ezen élettelen vidékre. Kiégett a templom is, mely addig oly büszkén emelkedett e táj fölé. Előtte és a falu környékén mindenütt azonosíthatatlan tárgyak és testek, fegyverek, kiégett járművek és tankok tucatjai hevertek.
A több hétig tartó szinte folyamatos hangzavar elmúltával egy fiatal katonaszökevény bújt elő egy romos csűr sarkában heverő szalmabála alól. Az idős házaspár, aki néhány hete elbújtatta már napok óta nem hozott ételt. A házaspár házikóját meg se találta, olyan nagy lyuk tátongott a helyén. A kertben a kis gyümölcsfákat letaposta egy tank, mely még mindig a telek sarkán állt mozdulatlanul, félig egy árokba csúszva. A fiú rettenetesen éhes volt. Szeptember lévén kellett volna találnia mindenféle gyümölcsöt, még a letiport fákon is, de semmi nem volt a közelben. Gondolta, úgy sincs már ott senki, körülnéz a faluban. Megnézte először a tank roncsát. Ez kiégett. Ha volt is benne bármi, már porrá lett. Megkerülve az elsőt több tucat másikat talál. Többnek a tornya, némelyiknek a teljes oldala hiányzik. Van, amelyik még mindig füstölög. Ép tárgy nincs körülöttük. Az utca végén észrevett még egy tankot, egy nyitott terűt. Valószínűleg az végzett a többivel. Ott sem látott mozgást, így szemügyre vette közelebbről is. A kocsi mögött megtalálta a legénységet, persze mind holtan hevert a sárban. Félig megbánta, hogy oda ment, de az éhség nagyobb úr. Felmászott az üres kocsira. Belül minden szét volt zúzva. Ehető nem volt ott sem, de csodával határos módon a megszürkült, kormos kocsiban ott állt előtte egy kicsi cserepes rózsa. Egyetlen élénkvörös virága volt csak, de sértetlenül. Felkapta gondolkodás nélkül a cserepet, majd lenézett a kocsiról a legénységre. Bár ne tette volna. Egy időre elment az étvágya. Lekászálódott, majd elindult a falu központja felé, kezében a cseréppel.
A fiú életében nem látott még annyi szörnyűséget, mint ott. Csak a kis rózsát szorongatva menekült a falu romjai közül. A falu végében aztán meglátott egy nagy fakeresztet. Előtte egy öregember és egy ellenséges katona beszélgettek. Az öreg nagyban navigálta a láthatóan szintén egyedül maradt katonát. A fiú megörült. Végre feladhatja magát. Már alig látott az éhségtől, de a cserepet még mindig nem engedte el. A katona észrevette, hogy közelít. Nyomban hasra vágta magát és már emelte a géppisztolyt, hogy lőhessen. Végül is nem lőtt. Neki is feltűnt a virág. Ez a valaki biztosan nem támad, ha csak egy cseréppel lófrál ide-oda. Feltápászkodott, majd a fiú elé állt. Az öreg addigra eltűnt. Valamit mondott a katona, de nem értették egymást. A fiú elmutogatta, hogy rettenetesen éhes. A katona nem mondott semmit, csak mosolygott. Zsebéből elővett egy száraz kenyérdarabot. Kettétörte, majd megették. Nem volt finom, de most mégis felért egy karácsonyi süteménnyel.
Elindultak a szomszédos falu felé, amerre az öreg navigálta a katonát. Út közben néhányszor végigmérte a fiút a. Alapvetően inkább csak a virágot nézte. Elővett a zsebéből néhány gyűrött papírpénzt, meg egy karórát. Láthatóan felajánlotta a rózsáért. A fiú nem adta oda, hiszen ő találta ezt az apró csodát. A katona csak mosolygott és helyeslően bólogatott.
A szomszéd falu egészen másképp festett. Ember ugyan a katonákon kívül alig volt, de a házak többsége ép volt. Volt mit enni is. Egy tiszt lépett a katonához és a fiúhoz. Láthatóan a fiú kivoltára volt kíváncsi. A katona mondott valamit, aztán a tiszt hátat fordítva távozott. Nem történt semmi. A fiú kérdően nézett a katonára. Az továbbra is csak mosolygott. Mi lesz? Nem viszik a foglyok közé? Nem. A katona betessékelte egy sátorba. Ott meleg ételt kaptak mindketten. A fiú boldogabb volt, mint valaha. Csomó katona állt körülöttük. Nem mondtak semmit azok se, csak mosolyogva nézték a fiatalt és az asztalon álló kis cserepes rózsát. Az egyik előkapott valahonnan egy papírlapot és gyorsan lefirkantotta a virágot. Körbejárt a papír és láthatóan mindenkinek kellett egy ugyanolyan. Csomó lapot hozattak. Néhány perc múlva lett is mindenkinek. Aztán a katona, aki elhozta ide a fiút, felállt az asztal mögül és egy lap sarkát letépve felírt valamit cirill betűkkel rá. A fiú kezébe nyomta. A katona neve és címe volt. Rájött: címet akar cserélni. Gyorsan leírta a fiú is a szülei címét, elvégre úgyis oda próbál majd egyszer visszajutni. Nem tudott róluk semmit, de biztos volt benne, hogy nincs bajuk. A csere után a fiúra egy hosszú szárú kabátot adtak. Adtak néhány konzervet, majd elbúcsúztak tőle. A koraesti félhomályban tűnt el a fiú az utca végén. Sokáig integettet a katonáknak, akiknek a zömét többé nem látta. A katonával, aki segített neki viszont éveken keresztül tartotta a kapcsolatot. Találkoztak is. A katona nagy örömére a fiú szerzett egy ugyanolyan cserepes rózsát. A kis virág segített mindkettejüknek túlélni a borzalmakat, hisz mindig volt egy kis dolog, amire gondolhattak és vigyázhattak. Volt miért élniük: a világuk szépségeiért.
A cserepek talán még most is ott állnak az otthonaik asztalán…
(849 szó a szövegben) (892 olvasás) 
|
[ Vissza: Emerick - Varga Imre | Művek listája ] |
|
|
|
|
|
