Csendes szemerkélő hideg eső. Sötét árnyak, de mind csupa személytelen alak. Elmennek az "elítélt" mellett. Milyen elítélt ez? Szabadon mászkál az utcán! De senkit nem érdekel. Senki nem tudja, kicsoda ő. Nem is érdekli őket. Egy árny ő is. Ha összeütköznek, mert hát az utak, járdák keskenyek, egy halk, sokszor megvető pillantással kísért "bocs" hangzik csak el, de senki meg nem nézné, kivel ütközött. Pedig nagyravágyó egy árny az elítélt. Szeretné, ha szeretnék. Bármilyen formában, csak szeressék. És miért elítélt? Mert bűnhődnie kell. Bűnhődnie azért, aki. Mert nehéz természettel áldotta meg a nem létező Úr, és mert állandóan érthetetlen másoknak a mondandója és szinte minden cselekedete. Beletörődött. Ugyan próbálkozik, de nem tud már érvényesülni. Nincsen rá ereje.  Belefáradt, hogy állandóan magyaráznia kell önmagát másoknak. Érthető ám ő, csak nem is érdeklel igazán másokat a jelleme. Akiket közel engedett eddigi rövidke életében, azok szinte mind eltűntek körüle. Ez zavarja leginkább. Harcol ellene, de vesztésre áll. Bűnösnek érzi magát, amiért nem maradtak meg mellette a kedvesnek ítélt emberek. Komolyan vesz mindent. Mert az életet nem lehet komolytalanul élni. Gondolni kell a jövőre, de milyen jövőre? Főleg ha egyedüllétre és örök magányra van ítélve. Fájdalmat érez, amiért alkalmatlan arra, hogy szeressék. Nem, nem csak és kizárólag testi szeretet kell neki. Azt sem kap, de az egyszerűbbet sem érdemli meg. Sablonos, hogy ez nem így van. De pont így van! Mások vidáman futkosnak egy-egy forró nyári napon a város forgatagában. Az elítélt meg csak áll, körbenéz, de vissza már senki sem tekint rá! Ennyi boldogság. De őt elkerülik. Bűnös, amiért alkalmatlan mások megbecsülésére és a kölcsönös szeretet kivívására. Ráadásul zokon is veszi másokra hárítva önmaga hibáit. De legalább bevallja, mit nem tud, mire nem alkalmas. Csak üldöz másokat, újabb árnyakat. Tudja, hogy ezt is rosszul teszi, de mégis kényszeresen teszi. Egyszerűen nem akar egyedül maradni, holott eleve erre van kárhoztatva. Miért harcol ez ellen? Ki tudja? Talán már nem harcol. Feladta. Sodródni sem akar már az árnyak tömegével. Hová tarthatna? Nem várja senki. Ugyan türelmetlenül, de mégiscsak várt nagyon-nagyon sokáig, hátha csak nincs igaza és tényleg várja valahol valaki. De ez nem létezik. Magunkért kell harcolni e végtelen világban. Ha magadért pedig nem tudsz semmi jót tenni, hát akkor annyi. Vágyik a szeretere, de nem tudja kivívni, még csak felsejleni sem engedi azt másokban. Nem ad rá időt. Elég lett. Áll az esőben és nézi az átláthatatlan komor fellegeket. Jöjjön, aminek jönnie kell. Az ember az alkotásért létezik. Sokmindent alkothat. Ő is teszi, tette eddig. De a tömeg elsiklik felette mind a mai napig. Ez kevésbé érdekelné őt magát is, de a számára kedvesek is ilyenek. Számára kedvesek. Há! Csak sorscsapást jelent rájuk. Szép szép, amit művel két vékonyka fehér kezével, de amit másokkal tesz, azt nem tudja ezzel feledtetni. Didereg a hidegben az elítélt. Vár, de maga sem tudja már, mire. Valakire, valamire? Nem fontos tudni. Legyen vége! Inkább feladja magát a sors bíráinak. Jöhet a bitófa. A hideg, kopott és esőáztatta bitófa... Hiszen képtelen saját maga legyőzésére. A szeretete megmarad, ami lehet, hogy csak zavarba hoz másokat, de ez sem érdekli. Legalább adhatott valamit. Valamit, ami örök. Bocsánatot sem kell kérnie. Elég volt az is. Sőt egyenesen sok. Utólag majd kiderülhet, hogy mennyire lesz űr a helyén. Kíváncsi lenne rá, hogy mit is hagy hátra, milyen érzéseket kelt eltűnésével másokban, de végtelenül fáradt. Elég lett e kínszenvedésből!

Egy árny inog egy szétázott kabátban, rongyos kötélen egy korhadt fán. A személytelen tömeg pedig zajlik tovább, a maga forgatagában...