Te voltál, ki szívével ölelt,
s nem hagyta, hogy átjárja testemet a hideg,
mert tudtad, csak szárnyaid alatt érezhetem,
milyen is lehet az-az otthont adó meleg.
Te voltál, kinek szemében láttam,
azokat a színesen szálló szivárványgömböket,
melyeknek buboréktükre ragyogta rám
az éjszakákat világító csillagos eget. 
A te hangod volt az, mitől megnyugvásra leltem,
s tűrtem az élethez tartozó kihívásokat,
amik annyiszor szántották vérző lábnyomom,
ahányszor a sors csapkodta hajlott hátamat.
A mindenem voltál, s a mindenem leszel,
nem változtat rajta most már semmi sem.
Bár kevés időm maradt, hogy emlékezzem rád,
de odaát minden percem neked
szentelem